Címlap » Műsorok » Kontűr » Hogyan lettem nézőgyilkos?

Hogyan lettem nézőgyilkos?

Voltam színházban. Ebben semmi újdonság nincs, máskor is voltam és még leszek. A szabadkai Nyári Mozi Színházi Közösség két produkcióval látogatott Kolozsvárra. Az első, a „Five for two” című elvontabb, több ember együttgondolkodásának eredménye. Nagy József iskola – állapítom meg látván, hogy jel itt a test, a használt tárgyak, egyáltalán a Pilinszky János, Sheryl Sutton, Tolnai Ottó és a két táncos, Varga Heni és Döbrei Dénes közötti rituális, kortárs párbeszéd. Asszociációk sorozata, amelyhez nem biztos, hogy mindenkinek van kulcsa.

Egy óra szünet után visszatérünk a stúdióterembe, hogy megnézzük az Antal Attila rendezte „Együtt” című előadást, ugyanazzal a két táncossal. Párkapcsolat, a szerelem különböző stádiumai, az elidegenedés tánca. Első rész: boldogság és egymásra találás. Eddig minden rendben. Második rész: a piros szőnyegre lép Döbrei Dénes és Varga Heni és megöleli egymást. Harmónia. Összeérnek az arcok, egymásba kapaszkodnak a lábfejek, a kezek őrzőn pihennek a testen, a nyak körül. Eltelik három perc, néma csend van, a művészek pozíciója nem változik. És akkor elkezdődik valami, ami nem színház, nem értelmezés.

A hátam mögött ülők sutyorászni kezdenek. Még három perc. A színpadon kevés a változás: kicsit másként ölel a kéz, megváltozott a fejek egymáshoz való viszonya. A hátamnál hangosabb a beszéd: Ez az utolsó alkalom, hogy színházjegyet vettem – mondja a férfi. A színpadon lassan, de biztosan tönkremegy egy szerelem, de ez nem látványos gesztusokban történik, ehhez hozzá kell tennünk a magunk tapasztalatait, érzéseit. Dehogy tesszük! Azt hallgatjuk, hogy a hátunknál ülő meg szeretné verni a rendezőt, bele akar tapsolni a csendbe, egyre hangosabban árulja kreatív ötleteit. Nekem meg nehezen megy végigélni, hogyan lesz rutinná az eltáncolt szerelem, ki miként könyörögné vissza a valamikori érzéseket.

Ehelyett ijesztő forgatókönyvek bontakoznak ki a szemem előtt. S hogy senki ne gondolja, hogy engem annak idején avantgárd versekkel ringattak és anyatejjel kaptam a színházbajárók sznobizmusát, itt van néhány kép a leforgatott filmemből: Jackie Chantől ellopott mozdulatokkal lekaratézom az emlegetett fiatalembert. Vagy Darth Vader lézerkardját kapom elő az oldalzsebemből és miközben elbődülöm magam, lenyisszantom a fejét. Vagy hazai tájakon maradva: az ominózus Burebista című film egyik statisztájaként sovány lovamra pattanok és kvarcórás kezemet magasba emelve rátámadok lándzsámmal vagy ki tudja mimmel és felnyársalom.

Folyton a megértést, a nyitottságot hirdetem, aztán a mások türelmetlensége miatt nemhogy türelmetlenné, de nézőgyilkossá leszek. Mindenkinek alanyi joga, hogy elutasítson egy előadást. De ha már annyit hirdetjük, hogy mi tisztelettudóak vagyunk, mi nem bravózunk, ugrálunk fel a székből, mint a többiek, mi néha akkor is fonnyadt tenyérrel tapsolunk, ha imádtunk valamit, akkor mi legyünk tisztelettudóak és visszafogottak akkor is, amikor nagyon nem kell valami. Hátha kell másnak.

Nézőgyilkos lettem. A tettemet beindító fiatalember pedig erről mit sem tudva ezentúl nem színházban tölti az estéit, hanem diszkréten kiszobabiciklizik – az életéből.

Gergely Zsuzsa