„Ne adj a koldusnak, mert soha nem fog munkát keresni!”

Azt hiszem, egyetlen dologra nem vagyunk lusták: kidobni a pénzünket az ablakon, a szeméthegyek közé, hogy más aranyláncot vehessen belőle.

Hasonló felhívással évtizedekkel ezelőtt indítottak kampányt egyes önkormányzatok – emlékeimben elsőként a nagyváradi él, de ennek ma már nincsen jelentősége – az elvnek viszont igen. Azokat a táblákat a jelzőlápmákhoz helyezték ki, mert – akárcsak korábban az szélvédő-mosóként élő ifjak – a koldusok is hamar felismerték, hol áll az ember pár percig akarata ellenére, kiszolgáltatottan.

Valamiért az azóta eltelt években egyre kevesebb a jelzőlámpás koldus. Ők már sokkal inkább a bevásárlóközpont kijáratánál várnak ránk, ott csapnak le ránk, akár Pom-Pom meséiben a lesből támadó ruhaszárító kötél. A minap is megkérdezte egy elég stramm fehérnép, hogy nem adnék-e neki egy kis pénzt. Kövezzenek meg, de azt válaszoltam: nem, én épp munkából jövök, s te is elmehetnél dolgozni. Nem volt féllábú, nem volt félkezű, pedig sokan azok közül is dolgoznak. Ő viszont épnek tűnt és egészségesnek, sőt, nálam fiatalabbnak, szóval, ha akart volna, bizonyára kapott volna valamilyen munkát.

S megint évtizedeket nyúlok vissza a memóriámban, onnan jön elő az az emlék, amikor egy újságíró – terepgyakorlatként – kiült kéregetni Kolozsvár főterére. A számokra már pontosan nem emlékszem, de két vagy három nap alatt adakoztak össze neki a járókelők egy rendes fizetésre valót. Ez jutott eszembe a kéregető fiatalasszonyról. Aztán továbbmenve a buszmegálló felé, a kuka mellett láttam, hogy a szemét között elég sok visszaváltható üdítős- vagy sörösdoboz hever, ahelyett, hogy a visszaváltóba került volna, pedig az sincs száz méternyire, az imént mentem el mellette.

Már a buszon ültem, s még mindig azon járt az eszem: mindig megtaláljuk az eszközöket arra, hogy eltartsunk embereket, akik nem akarnak hivatalos fizetésért állást vállalni, mert ismerik a könnyebb utat. Hosszú évek tapasztalatából tudják, hogy megélnek ők belőlünk: a könnyen becserkészhető szánakozásunkra, jóleső nagylelkűségünkre, de igazából a kényelmünkre alapozzák napjaikat. Arra, hogy lusták vagyunk. Egyesek lusták szétválogatni a szemetet, és mindent egy helyre löknek ki. Mások lusták visszaváltani az ötven banis csomagolást, és jobb esetben leteszik a kuka mellé, azzal nyugtatva magukat, hogy majd valami szerencsétlenebb sorstársunk pénzzé teszi. Hinném ezt, persze, én is, ha nem hallottam volna a visszaváltó sorban már olyat, aki aranyat vett a rengeteg szemétre dobott palackból és dobozból.

Azt hiszem, egyetlen dologra nem vagyunk lusták: kidobni a pénzünket az ablakon, a szeméthegyek közé, hogy más aranyláncot vehessen belőle. Nos, aki így megél belőlünk, az valószínűleg nem tartja magát koldusnak, de biztosan soha nem fog hivatalos, adóköteles munkát keresni.