Amikor a képernyő kiszorítja a konyhát a lakásból

Már jó ideje nem a könyvespolc, hanem a TV-fal a nappali központi eleme, a polcrendszernek, a falra szerelt panel- vagy éppen márványlapnak, a bútorkompozíciónak, dísztárgyaknak, a háttérvilágításnak mind-mind az a szerepe, hogy kiemelje, látványossá tegye a képernyőt. Már jó ideje.

Képernyő elé szögezte magát az ember, végérvényesen és visszavonhatatlanul, ha csak nagyon, de nagyon nem akar kitörni bűvköréből. Ez az igény, életmód a lakberendezési trendekben is jól látható.

Már jó ideje nem a könyvespolc, hanem a TV-fal a nappali központi eleme, a polcrendszernek, a falra szerelt panel- vagy éppen márványlapnak, a bútorkompozíciónak, dísztárgyaknak, a háttérvilágításnak mind-mind az a szerepe, hogy kiemelje, látványossá tegye a képernyőt. Már jó ideje. Aztán a tévé lassan beköltözött a konyhába, és egyre központibb helyet, nagyobb figyelmet követelt magának. Most meg kezdi kiszorítani a konyhát meg az ebédlőt a lakásból.

Újabb lakberendezési trendek szerint ugyanis, mivel az embernek egyre kevésbé van szüksége, igénye sütős-főzős konyhára – hisz étteremben, gyorsetetőben vagy hazaszállított ételt eszik – a konyha minimálissá zsugorodik, az ebédlő meg a nappali összeolvad, és a képernyő, vagy inkább a házimozi – azaz nagyméretű okostévé, virtuális térhatású hangszóró, projektor – köré épül.

És ezzel vége a nagy közös főzicskéléseknek, meghitt konyhai beszélgetéseknek, az ebédlőben a családi együttlétnek, közösen felemlegetett emlékeknek és együtt szőtt terveknek. A család, jó esetben, a nappali kanapéján gyűl össze, hogy elfogyassza hazaszállított vacsoráját, vagy a kanapé előtti asztali grillben sütöget valamit, miközben elmerül, egymás mellett ülve, de mégis magányosan, az online stream videoszolgáltatók világában.

Nincs beszélgetés, nincs közös emlék, közös cél, csak az óriásképernyőn száguldó, véget nem érő médiatartalmak, térhatással zümmögő, mindent elnyelő adatfolyam.