Címlap » Vezető » Főoldal » A világ legidősebb metróján utazunk Csatári Gáborral

A világ legidősebb metróján utazunk Csatári Gáborral

A párizsi és a moszkvai után a „Tube” Európa harmadik legforgalmasabb metróhálózata, egy év alatt 1 milliárd 35 millió utas veszi igénybe, naponta pedig közel 3,4 millió.

„A Scotland Yard terrorcselekménynek minősítette a londoni metróban pénteken történt robbanást.“ Miután ilyen híreket olvasok, összeszorult gyomorral tárcsázom a fiam számát.
(Fél éve hezitálok, hogy közreadjam-e ezt az interjút, vagy sem, mert ugye nem túl elegáns saját pereputtyunkat beszéltetni, mégis megteszem, mert érdekes dolgokat mesél, s bizisten, ha ismernék más londoni metróst, akkor őt faggatnám, dehát nem ismerek.)

A BBTE-n és az ELTE-n folytatott tanulmányai befejeztével szakmájában nem talált munkát, így, mint sok más fiatal, nyakába vette a világot, hogy belekóstoljon a megszokottól teljesen különböző életbe is. Két éve a londoni állami metró alkalmazottja és jól érzi magát a munkahelyén. Megbecsülik, megfizetik, évente két hónap pihenőszabadsága van, elégedett.
Csatári Gáborral, a londoni metró alkalmazottjával beszélgetek.

Veszélyes átpasszírozni magad a beléptető kapun, hogy ingyen utazhass. Nemrégiben valakinek a nemi szervét csípte oda a kapuszerkezet, egy csapat rendőrnek meg metróalkalmazottnak kellett kiszabadítania.

Az én állomásom az egyik leghuzatosabb, az emberek kalapja, apróbb tárgya berepülhet a sínek közé, ahova tilos lemászni. Nemcsak azért, mert elüthet a metró, hanem azért is, mert a sínek elektromos árammal vannak feltöltve, s ha zárod az áramkört, meghalsz. Különben ki van alakítva hatvan centi mélyen egy „öngyilkos kút”, egy árok, ha valaki beesik a sínek közé és nem mocorog, simán elroboghat fölötte a vonat és nem tesz kárt benne.

Első munkanapomon egy vak utast rossz kocsira ültettem, nem figyeltem, mielőbb útjára akartam bocsátani, így amit röpke fél perc alatt elszúrtam, azt a főnököm félórás telefonálgatással tudta helyrehozni, amíg az utast egy másik állomáson áttették a kívánt járatra.

Mikor hétvégén a londoni kimegy bulizni, a harmincas-negyvenesek is mintha gyerekké változnának, nem figyelnek a testi épségükre, meg másokra sem, nem értik, hogy hogyan juthatnak el oda, ahova igyekeznek, mintha nem létezne okostelefon, mintha nem létezne mérték az ivásban, úgy kell velük foglalkozni, vesződni, mint a hét-nyolcéves gyerekekkel. És duhajok, hangosak, verik a vagon ablakát, ajtaját, üvöltöznek, énekelnek, ez nekem nagyon sok. Ilyet nem láttam sem otthon, sem Magyarországon.