Donát 160: Vágyaink és nyomoraink
Franz Xaver Kroetz német szerző magyar nyelvterületen nem közismert, éppen ezért hadd emeljük kalapunkat Parti Nagy Lajos előtt, hogy „A vágy” című darabnak remek fordításával számunkra is elérhetővé tette ezt a drámaírót. Biró József kolozsvári színművésznek pedig az az érdeme, hogy felfedezte ezt a darabot és megmutatta Albu István rendezőnek. Így született egy előadás, amely – már most megjósolom – meg fogja osztani a közönséget, akárcsak az „Ivanovék karácsonya”, de ez nem baj. Kortárs nyavalyáinkkal foglalkozni kell, hiszen önvizsgálat nélkül egy-kettőre darabokra hullhat biztonságosnak vélt életünk.
Az embert nem csupán a társadalom tisztes tagjaként, hanem magánemberként is folyamatosan tesztelik a körülmények. De nem úgy, mint a manapság elterjedt tíz kérdéses felmérések, amelyek felületesen érintenek egy-két dolgot, aztán kijön a remek végeredmény, hogy mennyire pozitív gondolkodásúak, milyen kreatívak, vagy milyen okosak vagyunk. „A vágy” című Kroetz darab a magánéletünket vizsgálja, naturalista stílusban, többnyire vaskos mondatokban és helyzetekben. Lehet pirulni, ha rajtakapva érezzük magunkat, lehet sírni, ha fájnak bizonyos tények, lehet nevetni, ha biztosak vagyunk abban, hogy ezeknek a szerencsétleneknek hozzánk aztán semmi közük.
Hilda és Ottó rég házasok, napi szertartásaik is azt bizonyítják, hogy elidegenedtek egymástól. Temetkezési vállalatukat jól működtetik, a munka nemesíti őket, de az élet többi szeletében frusztráltan és egymást vádolva léteznek. Szexuális életük a nullához közelít, ettől beindul a vágyakozás, a szégyenérzet, a tiltott gyümölcs óhajtása. Ebbe az elhallgatásoktól terhes miliőbe toppan be Fritz, Hilda magamutogatás miatt börtönre ítélt öccse, aki jelenleg gyógyszeres kezelésre szorul és az újrakezdés nehéz feladatával birkózik. Van egy Mitzi nevű fiatal hölgy is, aki megbolygatja a méhkast.
Hildát többszöri megalázkodásra, Ottót kegyetlenkedésre kényszeríti a vágy, ami beköltözött közéjük, és amelynek soha nem a megfelelő személy a tárgya: Mitzinek Fritz kellene, Ottónak Mitzi, Hildának Ottó, Fritznek a szexmentes nyugalom. És bántanak és kínoznak és bántódnak és kínlódnak, végeérhetetlenül. Mindezt látja Zsuzsi, a kislányuk, akit egyszerűen nem vesznek észre, és akit nézőként legjobban féltünk. A felnőttek csatározásainak a gyerekek is áldozatai lesznek, ezt tudjuk. Megmaradhat-e e kislánynak az angyalszárnya, akinek mosolyt, kedvességet csak a mindenki által megvetett és provokált Fritz szán?
Albu István, „A vágy” című előadás rendezője személyes indíttatásból választotta a darabot, de sokat finomított rajta, azért is, hogy ne ragadhassunk le a külsőségeknél, ne mondhassuk azt: Ó, mi nem vagyunk ilyen primitív, szexmániás alakok! Hadd jöjjön a görbe tükör, testiségünk és lelkünk bugyrainak már-már kegyetlen elemzése. Albu Istvánt hallják.
Kroetz szereplői nem értelmiségiek, akik ezer filozófiai idézettel támasztják alá hiányérzetüket és vágyakozásukat. Egyszerű, középkorú polgárok, akiknek suta vagy tapogatózó mondataikon nevetni is lehet, bár ez semmit sem változtat a dolgok súlyán. Földszagú a darab, ahogyan az előadás is az, hiszen Tenkei Tibor díszletének egyik legszebb eleme, hogy az egész színpadteret friss föld borítja, melynek érezni a szagát. Mintha a szereplők a maguk két perce ásott sírhelyén tapodnának, és színt csak akkor látnának, amikor a modern berendezésnek köszönhetően egy pillanat alatt kinyílnak a halotti virágok. De térjünk vissza a szereplők társadalmi státusához. Miért épp általuk mesél Kroetz?
Ottót, a férjet Szűcs Ervin játssza, akinek az utóbbi években egyre jobb alakításait tapsolhattuk meg. Ezúttal is nagyon alaposan és szépen dolgozott. Folyton benne lakik Fritzben, irtózik sógora betegségétől, miközben ő maga titokban többet áldoz a test örömeinek, mint a begyógyszerezett, megbűnhődött öccs. Nem lepődünk meg, hogy elfojtott vágyai egyszer csak robbannak, és részegen a legaljasabb módon támadja feleségét. Mitzi kéznél van, – e két nőn kívül mást nem is igen látnak ezek a férfiak, – hát ő lesz a kiválasztott, a szenvedély tárgya.
Hilda szerepébe Kali Andrea utolsó pillanatban ugrott be, de ezt nem érezni a játékán. Ott vannak az arcán a megviselt középkorú nő barázdái, ott van a félelem, hogy kibeszéletlen dolgaikat nem úszhatják meg következmények nélkül. Mitzi, Imre Éva eleinte okoskodó mintaalkalmazott, aztán egyre jobban kibújik belőle a nő. Természetes szépsége ellenállhatatlan, még akkor is, ha Bocskai Gyopár jelmeztervező testhezálló, de a nőiességét mégsem hangsúlyozó ruhákat adott rá. Ő is egyszerűen csak szeretetre vágyik, mint minden szereplő. Testi és lelki szerelemre. Ebben az előadásban mindenki maga a két lábon járó elfojtás. Fritz, azaz Farkas Lóránd figurája a legeszköztelenebb, hiszen ő a nem cselekvésben látja a jövőt, a megtartóztatásban, a múlt hátrahagyásában. Ettől végtelen szomorúság árad belőle. Őt a sémák szerint megvetés illetné, ő a magamutogató bácsi, aki bokrok mögül ugrál az arra járó lányok elé. Ezt a témát kellőképpen meg is lovagolja Ottó, kendőzve saját állatias megnyilvánulásait. Bárhogy is nézzük, a felnőttek közül a legtisztább személy Fritz.
Zsuzsit Sigmond Rita játssza. Ő a legelrajzoltabb szereplő, az egyetlen, akit időnként nem földi lényként érzékelünk. Talán angyal-öltözete miatt, talán magárahagyottsága miatt. Kóvályog a világban, utánozza a felnőtteket, iszik, cigarettázik, de ezzel senki nem törődik. Csak Fritznek van hozzá jó szava. Kicsit féltjük is tőle, mi van, ha a férfi szeretete nem tiszta, ha a kislány áldozattá lesz? Érte került be az előadásba a Tankcsapda „Örökké tart” című dala. Amúgy sok zene van a produkcióban. Farkas Lóránd énekel, Sigmond Rita zongorázik. Könnyű ilyen elemeket bevinni egy előadásba, ha van ki teljesítse a feladatot.
Albu István rendezőt hallották. „A vágy” című előadás valószínűleg még alakulni fog. Néhány jelenet kicsit hosszúnak hat, még lehet rajta dolgozni, hogy a maga kroetzi vaskos természetességében működhessen. De fontos állomásnak érzem a magánéletünket elemző produkciók sorában. A sor egyébként nem hosszú. Kortárs alapanyagból viszonylag ritkán teremt görbe tükröt a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Creep – a Radiohead dalával zárjuk műsorunkat.
A teljes műsor, szerkesztő: Gergely Zsuzsa
