Azok a fránya újságírók!
Újságírók nélkül a világ sokkal kevésbé lenne átlátható, a döntések sokkal kevésbé lennének elszámoltathatók. Csend lenne, a csend pedig nem mindig jelent jót.
Je suis Charlie Hebdo! Emlékeznek még a közösségi médiát 2015-ben elárasztó, a francia szatíralappal szolidarizáló üzenetek tömkelegére? Milliók tiltakoztak az ellen, hogy két dzsihadista lemészárolt szinte egy teljes szerkesztőséget egy karikatúra miatt. Ha jól tudom, ez volt az egyedüli alkalom, mikor az emberek ingerküszöbét elérték az újságírók ellen elkövetett brutalitásokról szóló hírek.
Már sokkal, de sokkal kevesebben kapták fel a fejüket a Kreml politikáját kritizáló Anna Politkovszkaja vagy Ján Kuciak szlovák oknyomozó újságíró meggyilkolása, a menekülttáborból tudósító Shireen Abu Akleh lelövése vagy az orosz fogságban halálra kínzott Viktorija Roscsina ukrán újságíró miatt. Mondjuk ezek a nevek is legalább egyszer körbefutottak a világban, elhangzottak tüntetéseken, televíziós vitákban. De már valóban csak szűkebb pátriájukban borzolta a kedélyeket az indiai Parag Kumar Das, a brazil Italo Barros, a koszovói Jusuf Gervalla, a hondurasi Joseph Hernandez Ochoa, a bolgár Georgi Markov esete és még sorolhatnánk. A fekete lista ennél sokkal hosszabb és a teljes világot átöleli. Azok a sajtósok szerepelnek rajta, akik lelepleznek valami aljasságot, visszaélést, törvénytelenséget, és ezzel rálépnek valaki tyúkszemére, sértik valakinek az üzleti vagy politikai érdekeit. Biztos céltáblává válnak: titkosszolgálatok, terrorszervezetek, bűnszövetségek, üzleti vagy politikai érdekcsoportok, vallási fanatikusok vadásznak rájuk. Mindenképpen bátorítólag hat az üldözőkre, hogy az újságírók kiiktatása után a legtöbb esetben elmarad a felelősségre vonás, eltusolják az ügyet, a statisztikák szerint a sajtósok meggyilkolásának büntetlenségi aránya világszerte 86 százalék.
Aztán ott vannak még a haditudósítók. Azok a bátor kollégák, akik az események sűrűjéből, frontvonalról, lövészárkokból és bunkerekből, főhadiszállásokról és menekülttáborokból számolnak be a történésekről. Az Újságírók Védelméért Bizottság múlt héten közzétett adatai szerint az elmúlt évben világszerte 129 újságírót gyilkoltak meg, ez volt a második egymást követő év, hogy a gyilkosságok száma rekordot döntött. Az izraeli-palesztin konfliktusban 86 újságíró halt meg 2025-ben. De ezekben a percekben is vannak olyan sajtósok, akik a Közel-Kelet, Európa, Afrika válságövezeteiben, életveszélyben végzik a munkájukat azért, hogy a világ ne csak a propaganda csatornákon keresztül csepegtetett információkhoz jusson. És a világhoz hozzátartoznak a laptopok mögött megbújó és többnyire névtelenségbe burkolódzó egyigazság-hívők és -osztók is, akik csuklóból szinte folyton hazug sajtót kiáltanak, az interneten újságírókat, médiaorgánumokat gyaláznak.
Természetesen a sajtó sem hibátlan, de nem hinném, hogy jobb hely lenne a világ újságírók nélkül, sőt, nem árt észben tartani, hogy minden egyes elhallgattatott médiamunkatárssal a nyilvánosság tere szűkül, és minden megfélemlített szerkesztőséggel eggyel kevesebb kérdés tevődik fel. Lehet vitatkozni a cikkekkel, lehet bírálni a szerkesztőségeket, de amíg a sajtó kérdez, addig a mindenkori hatalomnak válaszolnia kell. Újságírók nélkül a világ sokkal kevésbé lenne átlátható, a döntések sokkal kevésbé lennének elszámoltathatók. Csend lenne, a csend pedig nem mindig jelent jót.
