Miért kellene választani Halloween és Mindenszentek között?

„Nálunk nincs Halloween, nálunk mindenszentek van.” Minden évben ellepik a közösségi médiát az ehhez hasonló bejegyzések, én pedig minden évben értetlenül állok a vagy-vagy hozzáállások előtt.

Nem mondok újat azzal, hogy a pogány és a keresztény ünnepek számos ponton összefonódnak, a kereszténység kezdeteitől és később is. A halloween neve maga is a mindenszentekre utal, az all hallow’s eve, avagy mindenszentek előestéje jelentésű kifejezésből ered. Emiatt meg is oszlanak a vélemények arról, hogy keresztény ünnepként kezdődött, és csak utána vett át elemeket korábbi kultúrákból, vagy fordítva: ősi kelta rítusokra építkezve lett a keresztény ünnepkör része. Mindenesetre az alapgondolat ugyanaz, mint a mindenszentek ünnepe vagy a halottak napja esetében: az elhunytakra való emlékezés rítusa. A mexikói Día de los Muertos, szó szerint halottak napja, amelyet szintén ebben az időszakban ünnepelnek több napon keresztül, valahol a jelmezes halloween és a nálunk gyakorolt gyertyás, virágos megemlékezés ötvözete: színes, díszes koponyákkal, házi oltárokkal, vidám történetekkel és anekdotákkal, zenével és mulatsággal emlékeznek elhunyt szeretteikre. (Komoly dokumentációra nem, de szívmelengető kikapcsolódásra nagyon is ajánlom a témában a Coco című animációs filmet.)

A halloweent ír kivándorlók vitték magukkal Amerikába, ahol aztán a mai, hozzánk is átszivárgott formája kialakult, és azért sem látom értelmét ilyen szigorúan kijelenteni, hogy vagy halloween, vagy mindenszentek, mert a halloween jobban hasonlít a farsangra, mint a mi világítási szokásainkra. (Abba ne is menjünk bele, hogy a farsangi szokások között is van szelleműzés meg hasonlók.) Nem látok ellentmondást abban, ha valaki halloweeni buli után másnap kimegy a temetőbe elhunyt szeretteiről megemlékezni. Egyetlen, ami tényleg bosszant, az a boltok halloweeni dömpingje, de ez karácsonykor és húsvétkor is bosszant, és az ünnepek kereskedelmi célú kifacsarása ellen mást nemigen tudunk tenni, mint hogy nem vásárolunk meg minden kacatot.

Mindamellett, hogy komolyan gondolom, hogy mindenki azt ünnepel, amit szeretne, én magam nem „tartom” a halloweent, a temetőbe szoktunk kilátogatni. Viszont valahogy úgy alakult, hogy nem szomorú alkalom a világítás. Távolról is eljönnek gyertyát gyújtani olyan rokonok, akik néha egy év alatt csak ezen az egy napon. És ilyenkor a közös halottjainkról is úgy szól ez a nap, hogy közben tulajdonképpen rólunk szól. A gyertya és a virág mellett az együttlét része például a sült gesztenye és a kanasztaparti is, ahol felemlegetjük, hogy nagymama is mennyire szeretett kanasztázni, és néha csalt is, de mindenki tudta, mert annyira huncutul csillogott a szeme közben. Persze, azok az évek, amikor friss egy-egy barát, rokon, ismerős elmúlásának az emléke, kicsit sötétebbek. De ilyenkor is igyekszünk hangulatos történeteket felidézni, együtt lenni mi, az ittmaradottak, hiszen – és most egy picit elspoilerezem a korábban említett, Coco című rajzfilmet – mindenki addig él, amíg van, aki emlékezzen rá.