Köszönet és hála

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a Kolozsvári Magyar Napok az év egyedüli olyan eseménye, ahova a monostori, vagy a Mărăști negyedbeli, panellakásban, vegyes házasságban élő magyarok is családostól eljönnek.

Kolozsváron az év minden napjára jut egy kulturális esemény, vagy valami érdekes, izgalmas rendezvény. Nagynevű állami intézmények, színházak, operák, múzeumok, bábszínházak, a filharmónia, a botanikus kert, és egy sor rangos civil szervezet, vagy akár vállalkozás nyújt az élet minden területén szórakozásra, kikapcsolódásra, tájékozódásra, tanulásra, sportolásra alkalmas lehetőséget, minden korosztály számára.

Magyar vonatkozásban az a tapasztalatom, hogy minden területnek megvan a maga jól bejáratott közönsége, mindenhol ugyanazok az arcok, ugyanazok az emberek fordulnak meg. Ha nagy a terem, mondjuk ha a színházról vagy az operáról beszélünk, akkor nagyobb a merítés, hiszen több százas a törzsvendégek száma, de például a könyvbemutatókra ugyanaz a néhány tíz ember szokott beülni. A könyvbemutatóknál maradva, a fotókat böngészve, vagy egy-egy helyszínen megfordulva, a jelen lévő 30-40 személyből 25-öt szinte bárki név szerint meg tudna nevezni, a többiek pedig gyakran a szerző családjából, baráti köréből kerülnek ki. És ez valahol normális, hiszen a napi mókuskerékből kiszállva örvendünk, hogy piheghetünk egy kicsit, és az első gondolatunk nem az, hogy valamilyen eseményre, rendezvényre beüljünk.

Az egyedüli kivétel a Kolozsvári Magyar Napok. Az elmúlt 15 évben láthattuk, hogy bármennyi rendezvény zajlik párhuzamosan, mindenhol vannak érdeklődők. Az esti koncertek megtöltik a Főteret, még akkor is, ha nem feltétlenül a legnagyobb neveket sorakoztatják fel. A Farkas utca tele van, a bor utca tele van, a könyv utca tele van, a Bánffy-palota tele van, a Farkas utcai templom udvara tele van gyerekekkel, a Főkonzulátus udvarán folyamatos a nyüzsgés, és a sok más, úgymond kisebb helyszínen is minden egyes programpont megmozgatja az embereket.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a Kolozsvári Magyar Napok az év egyedüli olyan eseménye, ahova a monostori, vagy a Mărăști negyedbeli, panellakásban, vegyes házasságban élő magyarok is családostól eljönnek. Azokat a magyarokat is érdekelik az események, akiknek a szomszédja román, a munkatársai románok, a családban románul beszélgetnek.

A Magyar Napok nyújt valami pluszt, amire más esemény nem képes. Nem tudom pontosan, hogy mi is ez. Nem tudom, hogy mi mozdít meg ekkora tömegeket, mi késztet egykori osztálytársakat, hogy augusztus közepére időzítsék a találkozójukat, vagy miért pont ekkor látogatnak haza a messzire szakadt egykori kolozsváriak. Az biztos, hogy nem a miccs és a sör, mert a Magyar Napoknak úgy általában, és minden programpontnak külön-külön van egy tartása, egy színvonala, egy rangja, amire mindannyian büszkék lehetünk. Nem akarok túlságosan patetikus lenni, de talán az együvé tartozás, az összetartozása érzése, a találkozások lehetősége az, ami csak itt jelenik meg. Annak a tudata, hogy Erdély szívében, Kolozsváron, van egy esemény, ami a miénk. Nem tudom.

Egy dolgot viszont tudok: hálásak kell legyünk azoknak, akik kitalálták a Kolozsvári Magyar Napokat, és akik évről évre óriási munkát fektetnek abba, hogy meg is szervezzék. Köszönet és hála nektek!