Milyen jövőről álmodhat az élsportoló, akinek az országa az agresszor oldalán áll háborúban?
A következő hetekben Párizsban gyűlnek össze a világ legjobb sportolói. Vagyis a legjobb sportolók közül azok, akik a megfelelő oldalon állnak. Kovács Orsolya Kanapéfilozófiáját olvashatják a hamarosan kezdődő olimpia kapcsán.
Szerkesztő: kristalybea, 2024 július 25, 15:35 / actualizat: 2024 augusztus 8, 12:55
Július 26-én kezdődik hivatalosan a XXXIII. újkori nyári olimpia, száz év után ismét Párizsban gyűlnek össze a világ legjobb sportolói, hogy 35 sportágban minél gyorsabban, erősebben és magasabban teljesítsenek.
Egy profi sportoló életében az olimpia jelenti a non plus ultrát, a felülmúlhatatlant, a csúcsok csúcsát. Éveken át tartó kemény munka és áldozathozatal eredménye, hogy valaki a dobogó valamely fokára felállhat és büszkén a világ legjobbjának, vagy a legjobbjai közül valónak mondhatja magát.
Éppen ezért tartom igazságtalannak, hogy egyeseket csupán az állampolgárságuk miatt fosztanak meg ettől az álomtól és lehetőségtől.
Bár a sportnak elvileg semmi köze nem kellene hogy legyen a politikához, sőt az a szép benne, hogy itt valóban nem számít kinek milyen a bőrszíne, nemzetisége, vallása vagy politikai nézete, mégis néha a politika avatkozik bele a sportba. Most például az Ukrajnában zajló katonai invázió miatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy Oroszország és Fehéroroszország a csapatsportágakban nem vehet részt a párizsi olimpián, és a két ország versenyzői az egyéni sportágakban is csak semlegesként indulhatnak. Ezt megelőzően át kellett esniük egy átvilágításon, amely azt hivatott kideríteni, hogy támogatták-e nyíltan az ukrajnai háborút, vagy kapcsolatban álltak-e valamilyen katonai vagy biztonsági szervezettel.
A korlátozó intézkedésnek meg is lett az eredménye: az orosz és a fehérorosz ötkarikás küldöttség idén 15 és 16 sportolóra zsugorodott, míg ezelőtt három évvel Tokióban 330, illetve 104 fős delegáció képviselte a két országot.
Hogy miért maradtak maroknyian? Hát nem azért, mert a fronton harcolnak vagy teljes mellszélességgel kiállnak Putyin vagy Lukasenka őrült politikája mellett. Az elsődleges ok az, hogy sokan közülük nem vehettek részt a kvalifikációs versenyeken az adott sportág kizárásos szabálya vagy az utazási korlátozások miatt. Emellett a csapatsportok kiszűrésével a szervezők jelentősen megnyirbálták az esetleges orosz és fehérorosz létszámot, hiszen csupán a tenisz, a birkózás, a kerékpár, a torna, a kajak-kenu és az úszás maradt bent egyéni számként. És minderre rátett még egy lapáttal az Orosz Olimpiai Bizottság elnökének kurta mondatocskája is, miszerint idegen ügynökök azok az orosz sportolók, akik indulnak az olimpián. Az idegen ügynökökkel pedig ugye nem bánik kesztyűs kézzel a moszkvai rezsim…
Éppen ezért gondolom úgy, hogy megsüvegelendő az a 31 orosz és fehérorosz sportoló, aki a sorozatos megaláztatás és a burkolt fenyegetés ellenére elutazik Párizsba.
Úgy, hogy közben ott is páriaként tekintenek majd rájuk: nem vehetnek részt a nagy csinadrattával megrendezett nyitó és zárógálán, nem vonulhatnak a küldöttségekkel, nem vihetik a zászlót, ha érmet szereznek, a dobogó legmagasabb fokán állva sem hallhatják az országuk himnuszát, az érmüket pedig az éremtáblázatban nem veszik nyilvántartásba. Mindezt teszik velük úgy, hogy ezeknek a sportolóknak semmi közük az ukrajnai háborúhoz, nem az ő hibájuk, hogy eszement vezetők unalmukban mocskos hadjáratokat indítanak.
Summa summárum: nagy szívás manapság orosz sportolónak lenni. Az elmúlt években az államilag támogatott doppingprogram miatt kerültek kellemetlen helyzetbe, most pedig az agresszív orosz külpolitika miatt törlik le őket a nemzetközi versenyporondokról. Biztos nem ilyen jövőről álmodott az az élsportoló, aki már hét éves kora óta az edzőteremben kezdte a napot vagy pedig ott fejezte be, és azóta is folyamatosan a sportnak áldozva élt. És lehet, hogy ez lett volna élete utolsó olimpiája. Nem hinném, hogy bármiféle kárpótlást nyújtana számára a Barátság Játékok, amelyet Oroszország szervez ősszel a Párizstól távol maradó sportolóinak.
Szóval sajnálom őket, hiszen nem a rezsimet támogató oligarchákról, fegyvergyárosokról, egykori KGB-tagokról, ukrán férfiakat és nőket feltrancsírozó vagy gyermekeket elhurcoló szadistákról beszélünk. Ezeknek az embereknek egyedül a sport a fontos. Legtöbbjüket nem is érdekli a politika, csak a pálya minősége, a víz hőmérséklete vagy a saját fizikális és mentális felkészültsége. Épp ezért nagyon igazságtalannak tartom, ami velük történik. Hiszen számtalanszor bebizonyosodott, hogy a kollektív büntetés semmi jót nem eredményez, ártatlanok tucatjai, százai, ezrei válnak csupán a bosszú áldozatává. Aki mégis helyeselné a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntését, emlékeztetném az 1920-as antwerpeni játékokra, amelyről kitiltották Magyarországot. Hogy miért? Mert vesztesként került ki az I. világháborúból…
