Viszlát balkán. Isten hozott Dâmbovița partja
Kovács Péter nyolc napot motorozott: Szerbián, Bosznia Hercegovinán, Monenegrón, Albánián és Makedónián keresztül vezetett az útja. És különös gondolatai támadtak a balkánnal kapcsolatban.
Szerkesztő: kristalybea, 2024 július 25, 11:11
Amikor a balkán szót használjuk, mindenképpen valami negatív dologra gondolunk. Ha valami balkáni, akkor az rossz, zajos, szemetes, zűrzavaros, a mi standardjainkhoz képest alsóbbrendű. Vannak még ilyen szavak, amelyekre ráragadt egy pejoratív értelem, ami miatt manapság inkább már nem is használjuk, mert nem tartjuk politikailag korrektnek.
Aztán eljutunk Horvátországba, akár valamelyik nagyvárosba, vagy a tengerpartra, és arra gondolunk, hogy na, jó-jó, Horvátország tulajdonképpen nem is Balkán. Ez sokkal inkább a nyugat, így kell kinézzen egy civilizált ország, ahol jó élni, ahol elképzeljük, hogy mi is tudnánk élni. És balkánozunk tovább, viszont a képzeletbeli balkán-térképünkről kitöröljük Horvátországot.
A múlt héten lehetőségem volt nyolc napot motorozni a Balkánon. Szerbián, Bosznia Hercegovinán, Monenegrón, Albánián és Makedónián keresztül vezetett utunk, közel 4000 kilométert tekeregtünk,
és én mostantól nem használom a balkáni kifejezést, amikor valami negatívat akarok mondani.
Kezdjük az utakkal: nem a németországi autópálya, vagy közúti hálózat fogadott, de mindenfele csodálatos, jó minőségű utakkal találkoztunk, illetve rengeteg újan épült, vagy épülőfélben lévő útszakaszra bukkantunk. Folyton olyan helyeken jártunk, ahol egyik társunk 2-3 évvel ezelőtt még igénybe kellett vegye motorkerékpárja terepező tulajdonságait, viszont az idén már bőrsima aszfaltcsíkon gurulhattunk. Ezekben az országokban mindenhol hegyek vannak, és a tengerparttól a legmagasabb hegycsúcsig megépültek az utak, sok helyen kimondottan a turistáknak épített, keskeny, de biztonságos szerpentineken haladtunk. Közúti alagutak százain suhantunk át, az sem volt ritka, hogy a sziklába vágott úton tűkanyart kellett bevegyünk.
Aztán ott van a vendéglátás, a szállás és a kaja. Millióegy, eldugott, kicsi, álomszép panziót, kempinget, falusi szálláshelyet láttunk. Bármelyiket is próbáltuk ki, nagyon meg voltunk elégedve, legyen az tengerparti bungaló, vagy 1500 méteren a több száz éves házacskában kialakított vendégszoba. A kaja és a pia pedig mennyei, kerestük a helyi specialitásokat, és sehol nem kellett csalódjunk. Mindenhol azzal a pénznemmel fizethettünk, ami éppen volt, sehol nem küldtek el váltani egy nem létező váltóirodába.
És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, ott vannak az emberek.
Mindenhol barátságos, mosolygós, segítőkész emberekkel találkoztunk. Volt ahol tökéletes angolsággal szóltak hozzánk, volt ahol kézzel-lábbal kommunikáltunk, de mindenhol megtaláltuk a közös szót, mindenhol teljesítették kéréseinket, amikor pedig az egyik motorral baj volt, minden követ megmozgattak, hogy segítsenek.
Szóval, én biztosan visszamegyek még a Balkánra. És ezentúl soha nem használom becsmérlően a balkáni kifejezést. Üdvözlök mindenkit a Dâmbovița partjáról.
