„Úgy szeretem Szebent, hogy el nem felejthetem Odesszát” – háborús sorsok

Articol editat de kristalybea, 23 március 2022, 08:37

Kátyáék menekülés közben, úton

Minden ember, minden család egyedi sorsokat jelent, a számok ebből a szempontból édeskeveset segítenek abban, hogy emberileg felfogjuk, mi is történik, bele tudjuk élni magunkat abba a végletes kiszolgáltatottságba, amely az ismeretlenbe menekülés velejárója. Szerencsére ez a helyzet nem sejtett emberségtartalékokat mozgatott meg felénk is.

A nagyszebeni Kató Csilla fiatal, ötéves kislányával útra kelt fiatal odesszai anyukát fogadott be otthonába. Kátya 31 éves, tanítóként dolgozott otthon, ezt folytatja idegenben is. Hadköteles korú férje nem kísérhette el, lánytestvére és nagypapája úgy döntött, otthon marad. Így kénytelen volt kettesben nekiindulni a határnak a kis Marinával.

Kátya elmesélte nekünk rövidke ittlétük és előzményeinek történetét. Hallgassák meg a lejátszóra kattintva, vagy olvassák el alább!

– Nevem Kátya, 31 éves vagyok, Odesszaiak vagyunk, van egy 5 éves kislányom, Marina. Szüleim már nem élnek, Odesszában maradt egy lánytestvérem és nagypapám. Férjem nem jöhetett velünk. Tanítónő vagyok, második osztályom volt otthon, 40 gyerek. Nagyon szeretem őket, most a legkülönbözőbb országokba szóródtak szét szüleikkel.

Hogyan született meg a döntés, hogy elmenekül kislányával?

– Nehezen… Hiszen otthonomról, a hazámról volt szó. Reménykedtünk, hogy ez az egész véget ér. Nem ért. Közben tartottuk a kapcsolatot már elmenekült ismerőseinkkel, barátokkal, diákjaim szüleivel. Az egyik kislány, Polina édesanyja, Jevgenyija írta nekem, hogy ők Szebenben vannak, férjével együtt itt önkénteskednek, segítve ukrajnai menekült-társaikat. Írták, hogy nekem is szívesen segítenek, ha rászánjuk magunkat, hogy eljövünk. Nehezen szántam rá magam…

Most tudom, hogy itt sok a kedves, segítőkész ember. Nem is tudom, honnan nekik a tartalékuk ehhez…Látom a menekült-központban azt a rengeteg holmit, amit a szebeniek behoznak, ruhát, élelmet, mindenfélét, szóval nagyon kedvesek!

A kép még a háború előtt készült

Milyen volt az út Odesszától Nagyszebenig?

– Nagyon veszélyes… és nehéz. Szinte kilométerenként érik egymást az útzárak, ahol a katonáink ellenőrzik az áthaladók iratait. Rengeteg katona mindenütt. Barátaink hoztak autóval a határig. Onnan komp hozott át a román oldalra.

És akkor onnan egyenest Szebennek indultak, igaz? Tudván, hogy Jevgenyijáék ott egyengetni tudják az útjukat…

– Igen. Biztosan sokkal nehezebb lett volna, ha nem lettek volna már itt barátaink, olyanok, akiket otthonról ismertünk. Erről magam sem feledkeztem meg később, tehát kijárok a menekültközpontba önkénteskedni, segíteni honfitársaimnak – például tolmácsolással. Visszatérve érkezésünkhöz: számos szebenivel is megismerkedtünk, amint befutottunk ide, ők segítettek szállást találni, így kerültünk Csilláékhoz. Nagyon hálás vagyok neki, mert otthonos helyet biztosított nekem és kislányomnak, nagyon kedves velünk! Egy szó mint száz: látom, érzem ennek a rengeteg embernek a jóságát.

Hogyan viselte, viseli a kislánya ezt az egész helyzetet, a veszélyes és fárasztó utat? Elképzelem, mennyire pokoli lehet egy anyának annak a tudata, hogy gyermeke ilyesmiknek van, lesz kitéve pszichésen, fizikailag…

– Sokat meséltem, magyaráztam neki az életben adódó nehéz helyzetekről. Elmondtam, hogy háború van, valaki el akarja venni a hazánkat, hogy harcok folynak. Elmagyaráztam… Mert úgy érzem, hogy nem szabad látnia a háborút, de meg kell értenie, miről szól.

Igen, Marina még nagyon kicsi. Nagypapám nekem is sokat mesélt a háborúról, én is el kellett magyarázzam a kislányomnak. Elmondtam neki, miért nem tudunk vásárolni, miért nincs igazán sok pénzünk, miért indulunk neki idegenbe. És ő ért engem…

Tudja tartani a kapcsolatot hátramaradt családtagjaival? Férjével, nővérével, nagyapjával.

– Igen, igen! Írunk egymásnak, rendszeresen beszélünk egymással, jó a lefedettség szerencsére. Esténként, miután Marina elaludt, elolvasom az otthoni híreket, látom hány helyen folynak a harcok, nagyon megvisel.

Mondta, hogy összeállt egy működő ukrajnai közösség Szebenben. Gondolom, napról napra duzzad. Hogy festenek a mindennapok és mi az ön vállalt szerepe a kölcsönös támogatásban, segítségnyújtásban?

– A magam szerepét illetően: egyrészt tanítok, hiszen sok a gyermekes család, eljárok azokba az itteni iskolákba, ahová ezeket a gyerekeket bevették és segítek például szót érteni velük. Naponta igyekszem gyarapítani saját román szókincsemet, de azt már tudom, hogy sok szebeni beszél angolul, ami nagy könnyebbség a kommunikációban, óriási előny! Közben meg szeretnék nem csak a gyerekeket tanítva, hanem minden lehető módon segíteni. Ukrán és szebeni önkénteseket egyaránt.

A kép még a háború előtt készült

Mekkora most nagyjából az ukrajnai menekültek közössége Szebenben?

– Mekkora is…hát több mint 300-an vagyunk… Van egy WhatsAapp-chatcsoportunk, ennek több mint 300 tagja van csupán Szebenben. De vannak alkalmasint olyanok is, akik nem tagjai a csoportnak, például azért, mert nem is tudnak még róla, nem voltak meg a kapcsolataik hozzá. Természetesen mi igyekszünk minél jobban szórni ezt az információt, hogy segíthessünk egymásnak, mert sokan keresnek szállást, munkát, ruha, pénz nélkül érkeznek, mert így alakult, szóval nagyon fontos, hogy legyen egy támaszuk! A központunk pedig segít segíteni. Együtt járunk be oda is. Azok, akiknek autójuk van, beviszik azokat is, akiknek nincs.

Mondta, hogy sok a gyerek. Gondolom, nagyon különböző korúak, más-más osztályokba jártak otthon, tehát nem lehet könnyű biztosítani nekik a foglalkozásokat, tanulást itt. Hogy sikerült ezt megszervezni? Például hány iskola vett fel ukrajnai gyerekeket, mekkora szórással oszlottak meg a szebeni tanintézmények között?

– Amiről én tudok, az három állami iskola, azokban 2-3 csoportba sorolták az ukrajnai gyerekeket. Adott ugye a 6 és 11 évesek elemi iskolás csoportja – én erről tudok többet – aztán van a 11-14 évesek csoportja. Az ennél idősebbeket otthon is lehet hagyni, nem akkora gond a szülői felügyelet hiánya. Azt egyébként az itteni hatóságok láthatóan megértették, mennyire fontos nekünk, hogy munkát vállalhassunk és hogy közben gyerekeink ne maradjanak magukra.

Vannak ukránul beszélő tanárok ezekben a tanintézményekben?

– A gyerekek zöme csak ukránul beszél, így igen, velük ukrán tanárok, felnőttek foglalkoznak. A kicsiknél különösen fontos ez, hiszen ha éhesek, szomjasak, vécézniük kell, venni kell a jelzést. Nagyon fontos tehát, hogy vannak tanárok, pedagógusok közöttünk is, akik velük dolgoznak most.

Tehát ők maguk is menekültek, igaz?

– Igen.

Hogy érzi magát Marina, ovis csoportjában például? Gondolom, sokat beszél önnek erről.

– Ő a közösségbe jár, ahol sok ogyesszai társával találkozik, szóval nem ismeretlenek számára. Ez nyilván nagy öröm számára az adott helyzetben. Beszélgetnek, játszanak. Meg kell mondanom, hogy menekült-, illetve önkéntesközpontunkban tényleg igyekeztek, igyekeztünk a lehető legjobb feltételeket biztosítani a gyerekeknek, odafigyelni rájuk. Van például játszótér, de mindenféle, koruknak megfelelő szórakozási lehetőség is. És hát persze, nincsenek idegenek között! De Marina például felvetette nekem: Anyu, milyen jó neked, hogy beszélsz angolul, meg tudod értetni magad az itteni emberekkel! Románul is meg kell tanulnod, mert tanítanod kell az itteni gyerekeket is!

Kátya, gondol a jövőre, vannak elképzelései, tervei?

– Nem beszélhetek egyelőre hű de nagy tervekről… Azt látom, hogy az élet itt azért drágább, mint otthon. Mindenkinek kell az állás hosszabb távra. De én remélem, hogy egyszer s egyszer véget ér a háború és hazamehetünk… Hálistennek van, lett sok barátom itt, segítünk egymásnak, nagy könnyebbség nekem. Azt hiszem, más országban, más városban nem biztos, hogy így élhetnénk. És nagyon-nagyon hálás vagyok Csillának, hogy szállást, otthont biztosított nekünk és gondunkat viseli, nekem meg lányomnak!

Kérdezett: Papp-Zakor András