Sétatér: „Születésünktől kezdve tartozunk egy halállal”

Azt mondják, az addig múló idő minősége, tartalmassága meghatározza azt, ahogyan emlékeznek majd ránk.

De mi történik akkor, amikor nem az emlékezéssel, hanem magával az elmúlással vagyunk elfoglalva? Mit gondolunk a halálról, a haldoklásról? Ezzel folytatjuk a daganatos történetek sorozatát.

Halottak napja és Mindenszentek környékén talán többet gondolunk szeretteink elmúlása mellett a sajátunkra is. A téma általában nyugtalanít, néha egyenesen felkavar.

Hogyan tudjuk feldolgozni mi, családtagok, egy szerettünk elvesztését? Azt hisszük, nagyon nehéz a temetés megszervezése, a legrosszabb pedig az utána következő üresség, a csend, a hiány. Hisszük ezt (persze, pusztán elméletben) mindaddig, amíg nem kényszerülünk – például daganatos betegségből adódó – haldoklást végig nézni.
Máris azt mondtam: kényszerülünk. Pedig, higgyék el: ez is az életünk része. Régen siratóasszonyokat hívtak, és elfogadták, hogy egyszer ez a vég vár ránk is, mindannyiunkra. Ma már gyakran úgy tűnik, erre sincs időnk. Szerencsénk van viszont azzal, hogy vannak úgynevezett Hospice-házak, amelyek talán többet nyújtanak, mint az elfekvő osztály: itt a gyógyíthatatlan beteg testi és lelki bajaival is foglalkoznak, az utolsó leheletéig. Egy magyarországi, vidéki hospice-házban dolgozik ápolóént, segítőként Lozsi Ferenc. A munkájával kapcsolatos tapasztalatairól kérdezte őt Csányi Barbara.

A Sétatérben emellett személyes történetekről is szó lesz. Felhívjuk hallgatóink figyelmét, hogy a haldoklás testközeli bemutatása megzavarhatja lelki nyugalmukat. A 36. percnél kezdődik az említett rész, ha úgy érzik, ott kapcsolják ki a lejátszót.

Szerkesztő: Rácz Éva

Szerkesztő: kristalybea, 2021 november 3, 17:17