A luxus szégyenérzete
Rostás-Péter István
Articol editat de fulopnoemi, 7 október 2016, 12:17 / actualizat: 8 október 2016, 21:37
A kérdés több mint bonyolult. Nem lehet mindent a rosszul átgondolt és esetlenül végigvitt kampányra kenni. Arra se, hogy az országban nincs legalább tízezer tehetős ember, akinek pár száz euró felajánlása nem okoz vagy-vagy típusú kérdéseket a családi költségvetésben. Mert van annyi felső-középosztálybeli honpolgára Romániának. Részleges magyarázat, hogy a profittal rendelkező neves hazai tőkéjű cégek píár-profiljába nem illik bele az ilyen jellegű mecenatúra. Viszonylagos az esztétikai érv, miszerint csúnyácska ez a kuporgó nőalakot ábrázoló alkotás. Vagy, hogy ebből a pénzből inkább kórházakat fertőtlenítenének, elfogadható iskolai illemhelyeket hoznának létre. Van, aki felveti: úgysem lehet a szobrot kivinni az országból, mert nemzeti kulturális örökség része, legfeljebb azért érdemes pénzt adni, hogy a jelenlegi tulajdonosok ne a saját nappalijukban tárolják a művet, hanem időnként lehessen közszemlére tenni. Egy céhtárs azt is megkockáztatta tegnapi írásában, hogy az alapvető gond nem a románok zsugorisága lenne, hanem a neveltetésbeli hiányokból adódó mellőzés, nemtörődömség. Mert ha valóban ismernék Constantin Brâncuşi életművét és annak fontosságát, könnyebben nyílna a buksza, mint a nemzeti büszkeségre pályázó győzködésére.
Itt állunk ezzel a millióval, meg a halomnyi kérdéssel. A hazai társadalmi kultúrától idegen, satnya szolidaritásérzettel, és a beismeréssel, hogy mifelénk nem szokás adományozni általában, nemhogy egy még csak monumentálisnak sem nevezhető kőszoborra. Míg a kormány sebtiben rápótol, van egy szusszanásnyi idő mindezt végiggondolni, mert nem kizárt: az okok mindenike áll, csak az arányokat kell becentizni, és megkapjuk képtelenségünk képletét. Mely így biztosan hatékonyabb magyarázat lesz az elkövetkező hasonló kudarcokra.
Rostás-Péter István
