Egykori fényes gyerekkor
Ára, árfolyama van az aranynak. A medálnak, főleg ha olimpiai; hozzá képest a világbajnoki vagy európai elismerés már enyhébben csillog. A nemes fényjátékot – bármilyen káprázat övezné – beárnyékolja a gyanakvás: most nem a doppingról, a tiltott teljesítményfokozókról, hanem az aranyig tartó út göröngyeiről van szó. Arról, ahogyan ösztönözték például a hazai tornászlányokat saját fizikai és mentális határaik túllépésére. Könyv jelent meg, egy többszörös bajnoknő emlékei. A sportoló másfél évtizede visszavonult, és most döbbenetes részleteket árul el az edzői módszerekről. A sztártrénerek verték, megalázták és fenyegették tanítványaikat, napi szinten működött a drákói képzés. Elszomorító, nyers részletek. Nem az ambícióról, a megszállott szakember elhivatottságáról beszél Maria Olaru, inkább arról, hogy „mibe került” neki az aranyérmek begyűjtése. Szabó Kati, a másik tornászbajnok is említi a veréseket, s nem kizárt, hogy egyre többen fognak megszólalni. A pódiumon rögzített virágcsokros-himnuszos mosoly mögött irdatlanul sok fájdalom és seb rejlik. A dopping bizonyára rombol, főleg a szervezetben tesz kárt, de nyilván morálisan is roncsol. A verés, sértés, a lelki terror legalább annyira maradandó nyomokat hagyhat.
Bennünk, egykori nézőkben, akik ha nem traktoristák és tanárok, meg orvosok és űrhajósok akartunk lenni, akkor előbb Dan Grecunak, Comănecinek álmodtuk magunkat, megkeseredik a hajdani öröm, így utólag is. A sport, egyre szűkülő kivételekkel, hovatovább obskúrus kalkulusok, biokémiai rejtvények és állami szintű machinációk fogságában csak ürügy a karrierépítésre, a szakmai és nemzeti büszkeségek jóllakatására. Pedig szép volt drukkolni a moszkvai, montreáli olimpián. Rió előtt alig két hónappal már előre visszafogom magam: annál enyhébb lesz a későbbi csalódás.
Rostás-Péter István
Articol editat de fulopnoemi, 3 június 2016, 13:15 / actualizat: 5 június 2016, 14:02
