Szerussz kétezertizenöt!
Elvackolnak az ábrándok, ilyentájt, pár órával az éjféli pohárcsörömp és petárdadurr előtt, leszámolt és hátrahagyott vágyakat seper kupacba az évente egyszer bejáró – belénk járó – rendszeretet. Nem volt kimondottan könnyű napjainknak ez a 2015-ös sorszámú kötete, érdem is lehetne akár, hogy átvészeltük, vagy letudtuk.
Articol editat de , 31 december 2015, 13:30
Hogy mihez képest… százalékok, rikító színekre mázolt grafikonok mögé rejtőzve lehetne behatárolni egy képzelt skálán. Ha a nyolcvanas évek pártdokumentumaiban előirányzottakhoz viszonyítjuk, édeni állapotok. Amennyiben az origóval errébb cövekelnénk le, mondjuk negyedszázadra innen, már alábbhagyna a rózsaszínbe játszó fényorgona extázisa. De lehetne az utóbbi ötéves átlaghoz is viszonyítani.
Megannyi tudálékos, haszontalan próbálkozás.
Az évet önmagát tekinteni, a kronológiai környezetből kiszakítva szintén csalóka: félő, hogy úgy járnánk, mint a vizsgabizottság, amelyik épp a kiegyensúlyozottságot hajszolva levágja a legkisebb és a legnagyobb osztályzatot. Eszerint átlagév. Ugyanolyan finomvegyes, mint elődei. Vagy vegyesfinom… Nincs idő a logikai hangsúlyokkal elmatatni, mert ott a playlisten a feltunningolt zeneszám, sorára várva toporog.
Jósolni kéne a zárómondatok során valami kecsegtetőt sejtetni a jobbat, ami nem feltétlenül több vagy szebb, leginkább ha belül történik meg apránként adagolt csodák formájában. Fogadjunk, hogy nem fogadkozásból font kerítés lesz az mi megvéd a további kudarcoktól, felemás érzésektől, visszás élethelyzetektől. A csendes, kitartó gyarapodásba vetett bizalom – mikor még a kellemetlen élmény is gazdagabbá tesz –, ennyire tán még futja és ezzel beérni korántsem kevés.
Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy hallgatják a Kolozsvári Rádiót!
Rostás-Péter István
