Címlap » Műsorok » Lendületben » Donát 160: Kinek fáj a székely vándorbot

Donát 160: Kinek fáj a székely vándorbot

Muszka Sándor (fotó: fono.hu)

Muszka Sándort, a kézdivásárhelyi születésű költőt rég ismerem, még 2005-ös, „Ennyi ha történt” című első verseskötete előttről. Mindig szívesen hallgattam a történeteit, amelyeket nagyon ízesen, cseppet sem izzadságszagú humorral tudott tálalni. S ha egy-egy sztori éppen az életéről szólt, gondolatban máris kisfilmet forgattam belőle. Milyen szabad ember ez a Muszka Sanyi! – irigykedtem titokban. Ha az amerikai szesztilalom idején élt volna, valószínűleg az ő lokáljában éjszakáztunk volna, és Don Corleone is kezet fogott volna vele. Ha a 60-as évekbe csöppen, széttépi a vietnami háborúba szóló behívóját, mint a „Hair” című musical hosszú hajú hippijei. Hogy a 80-as, 90-es években hová illett volna, azt nem kell találgatni, meglelte ő magának az éppen akkor éppen annyira jó vagy érdekes helyet, amiért megérte megállni kis időre.

A 2000-es évek hozták Kolozsvárt, az egyetemi és egyetem melletti élet minden izgalmával és rákfenéjével. Aztán Muszka Sándor elköltözött Csíkszépvízre, családos lett, és mi azzal maradtunk, hogy valahányszor Kolozsvárra jött, verset és rebellis punkzenét követeltünk tőle. Lett vers is, meg lettek a „Sanyi bá” című székely egypercesek és mi megkönnyebbülve nyugtáztuk: Székelyföldön a humort még nem irtják fejszével. A „Sanyi bának” akkor volt a sikere, hogy Muszka egy-kettőre a stand up comedy élvonalába került és félő volt, hogy székely sztorijairól többen fogják ismerni, mint verseiről. Most azonban itt a negyedik verseskötet, a budapesti Orpheus Kiadó gondozásában megjelent „Magányos nőknek, bukott fiúknak” című, amelynek 13 darabját a sepsiszentgyörgyi Evilági együttes megzenésítette. Ha a Kaláka együttesnek és Sebő Ferenc zenekarának sikerült néhány verset belopnia a köztudatba, lehet, hogy hasonló recept szerint Orbán Ferencnek és csapatának köszönhetően Muszka-verseket fognak dalolni az emberek Hencidától Bonchidáig.

A „Magányos nőknek, bukott fiúknak” című kötet két részre oszlik, az első a „Hazamegyek”, a második a „Levél a párthoz” címet kapta. Nem kell éles választóvonalat húznunk közéjük, hiszen vannak áthallások. Az első ciklusban gyakoribb az önreflexió és burkoltabb a társadalomkritika. Itt még előző kötete trágyás szekerén is ülhetne a költő, szemlélvén egy bűzös, kiüresedett világot, melyben „nem hord az út/csak muszkát és szarházit”. Iróniában, öniróniában nincs hiány, ahogyan költészeti hagyományok átörökítésében sem. Például Király László gyönyörű versét idézi a „Napok-szobák”: „Trelleborg felől éhes szabadok/Fél fekete ebek szárnyas lovagok”. Ebben az értékvesztett világban menedékünk a vers, kelepce, zsolozsma. A szerelem is az.

A „Levél a párthoz”, amint a címe is mutatja, már keményebben fogalmaz és egy háttérbe szorult műfajt, a közéleti lírát eleveníti fel. Nem hiszem, hogy ma is megszülethetne Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című remek költeménye. De az a langyos közöny, ami belengi tájainkat, szintén nem természetes. A napokban olvastam Papp Sándor Zsigmond Bodor Ádámmal készült interjúját, amelyben Bodor határozottan megfogalmazza, hogy: „Erdélyt valóságos történelmi környezetének és abból eredő közérzetének művészi lenyomatában láttatni, kárhoztatva minden illúziót, amely ezt a képet száz év óta folyamatosan szennyezi. Erdélynek nem volt aranykora, tündérkert sem volt soha…”

Székelyföldet sem lehet e nem létező tündérkert középpontjának látni. A tájegységet és az ott lakó embereket nem csupán a fenyőillat, a borvíz íze, a Hargita csúcsa, a kétszavas, mormolt mondatok, a szilvapálinkában áztatott humor és a túlélésre való készség határozza meg. Ott is bele lehet dögleni az életbe, és sokan bele is döglenek, vagy búra hajtják a fejüket, vagy vándorbotot ragadnak. Erről ír Muszka Sándor verset a „Levél a párthoz” című ciklusban. Teszi mindez kiábrándultan, dühvel, de határozottan és nagy-nagy szeretettel. Mert azzal a klisével is le kell számolnunk végre, hogy csak az szereti szülőföldjét, hazáját, aki csupán jó szavakkal illeti azt. Ahogyan a gyermekét megdorgáló anyát sem a Sátán szülte.

„Kéne egy hely hol embernek lenni
Nem kiváltság de rendbéli állapot” – írja Muszka Sándor a „Levél a párthoz” című versben.

A következőkben arról beszél, miért születtek az elmúlt három évben ennyire keserű versek.

Az „Országhűlés” című vers utolsó két sora:

„Gyermekeink szanaszét a világba’
Mosogatnak új hazát Angliába’.”

„Mit kíván a székely-magyar
Aludni ameddig akar
Kilopták a szemét nem látja
Nem volt nem lesz nincs hazája” – olvasom az „Utcaének”-ben.

Kolozsvári könyvbemutató (Muszka Sándor és Nagy Koppány Zsolt)

Ne eresszük végleg búnak a fejünk, Muszka Sándorból ezúttal sem hiányzik a humor meg a játékosság. Egy kis székely vidámság, hisz néha egészen jól forog a Nap. A verseknek néha olyan dallama, hogy táncra perdülnénk, miközben a költő nagyon pontos mozdulattal a gennyes sebre mutat. Máskor andalítóan hatnak a sorok, holott ugyanolyan éles a megfogalmazás. Csak ne poharazgassunk nyugodtan a végtelenségig!

A „Transzilván létlelet”, amelynek műfaját Muszka Sándor is székely rapként határozza meg, a kötet legironikusabb darabja. Amikor azt olvasom: jöhet hódító turista bátran/Táncolunk néki népi ruhában”, már látom is Székely Csaba „Bányavirág”-jának főhősét viseletben nyilatkozni a Duna TV stábjának. Az Evilági együttes hű maradt a szerzői besoroláshoz és rappet írt e költeményből.

Transzilván létlelet

Muszka Sándor és az Evilági együttes

Nem kell megijedni, Muszka Sándort nem hagyta cserben sem az életkedve, sem a humora. Következő kötetéről lehet, hogy egy szénabuglya mellett üldögélve fogunk beszélgetni, mellettünk kosárban saját készítésű pálinka, vagy legalábbis alma, barack. A csíkszépvízi pityókához nem született dal, de a székely szalonnát megénekelte a költő. Ezzel zárjuk összeállításunkat, továbbra is figyelmükbe ajánlva Muszka Sándor „Magányos nőknek, bukott fiúknak” című legújabb kötetét.