Pofonterápia
Dr. Plesek Zoltán pszihológussal az otthoni és az iskolai fegyelmezésről gondolkodunk.
Mi haszna a testi fenyítésnek, kínál-e bármire megoldást, vagy csak eltereli a figyelmet a valós problémákról? Sokakban még él a pofozkodás iránti nosztalgia. „Engem is vertek, mégis ember lett belőlem”– mondogatják, meg azt, hogy a mai gyerekek neveletlenebbek, mint a régiek, mert túl kíméletes a pedagógia, sem a szülőnek, sem a tanárnak nem maradtak eszközei a fegyelmezésre. Szakemberek szerint azok a gyerekek, akiket már kiskorban ütöttek, 3 éves korukra verekedőssé, agresszívvé, visítozóvá és hisztissé válnak, 5 éves korukra pedig már súlyosan szoronganak. Felnőttként nem szegénységi bizonyítvány odaütni? Hiszen azt jelzi, hogy képtelen vagyok szembenézni saját frusztrációimmal, indulataimmal, ezért inkább a másik elhallgattatását követelem. Kapjon végre egy pofont, mutassam meg neki, hol a helye, hogy ne kelljen hallanom, látnom, elviselnem rosszalkodását. Jó lenne végleg túllépni a túl sokáig megtűrt pofonterápián és elkezdeni jobb megoldásokat keresni.
Ha más minta nincs, csak a pálca, akkor az egykor vert szülő maga is verni fogja a gyerekét, miközben nem hisz sem magában, sem a tetteiben, de nem is lát kiutat. A szülő eszköze, hogy megtanítsa a NEMet: az IDŐ. A rohanáshoz, a felnőtt muszájokhoz a gyermek nem tud alkalmazkodni. És nemcsak a konnektor, hanem a szülők reakciója iránti kíváncsiság is munkál benne. Felületesen, kapkodva, idegesen reagálunk, miközben a gyerek pont minket tanul.
Szerkesztő: Csatári Melinda
Szerkesztő: csatari.melinda, 2019 február 22, 16:01
