Címlap » Vezető » Főoldal » Akinek a lehetetlen: lehetőség

Akinek a lehetetlen: lehetőség

Kovács Ágnes úszónő sportból hozott céltudatosságával éli civil életét, építi sokoldalú karrierjét.

A 2000-es Sydney-i ötkarikás játékokon 200 méter mellen aranyérmes, kétszeres világ- és hétszeres Európa-bajnok, örökös magyar bajnok úszónő tíz évvel ezelőtt vonult vissza, tizenhárom évig volt a magyar úszóválogatott tagja, többször megválasztották Európa legjobb úszójának, hét alkalommal volt az év magyar úszónője, az Egyesült Államokban bekerült a vizes sportok legkiválóbbjait tömörítő Halhatatlanok Csarnokába, továbbá az Arizona State University halhatatlanjai közé.

Ma már civil életet él, egy hétéves kisfiú édesanyja, a Testnevelési Egyetem doktoranduszaként az élsportolók és a média kapcsolatát vizsgálja. Az idei Szociológus Napokra kutatóként hívták meg, „A sportmédia változásai 1990-től napjainkig. A sajtó és a globalizáció hatásai az élsportolók és média viszonyára” címmel tartott előadást, majd a rendezvény záróakkordjaként, Péter László szociológus, a BBTE oktatója pódiumbeszélgetésen faggatta.
Kovács Ágnes nemcsak a sportot vette komolyan. Az Arizona State University-n marketing-kommunikációt tanult, idehaza úszás-edzői, majd közgazdász-szociológus tanulmányokat folytatott. Oklevelet szerzett a kaliforniai Berkeley-n, mint executive coach. Jelenleg a világon mindössze százötvenen rendelkeznek ezzel a színvonalas végzettséggel, elsősorban az üzleti világ képviselőinek, vezetőinek tart képzéseket, előadásokat.
Hogyan lesz valakiből olimpiai és világbajnok úszónő? Erre voltunk kíváncsiak a 8. Szociológus Napok záróbeszélgetésén.

Fotó: Gönczy Tamás

Rengeteg munka van a siker mögött. Mostani kutatómunkám és az élsport, bármilyen furcsa, nagyon sokmindenben hasonlít. Kell motiváció, kellenek álmok, célok, kell kreativitás, hihetetlen alázat, kitartás. Nagyon sok munkát kell az élsportba is és a kutatásba is befektetni.
Az edzőm hangsúlyozta, hogy a tehetség bennem van, de az önmagában kevés. Mellé kell tenni a munkát. Becsöppentem az ifi-csapatba. Előtte nem jártam versenyekre, mondták, hogy “jaj, de kis aranyos, hogy hívnak?” És jött az ifi EB, ahol mindenki meglepetésére a százat megnyertem. Nők közül csak én hoztam aranyérmet. Hazafelé már mindenki tudta a nevem…
A sportolókat mindig nagyra becsülték Magyarországon. Olyan szeretet-dömping árasztott el, amelyet furcsa volt megszokni 14-15 évesen.
Én sikerorientált voltam és nemcsak az úszást vettem nagyon komolyan, hanem a tanulást is. Egy rosszabb jegyre jött egy jó edzés, vagy ha nem ment az edzés, a másnapi jó feleletem tudott motiválni. E két terület nagyon jól kiegészítette egymást. A fizikai és mentális igénybevételek váltakozása vitt előre.