Nem éveinket, élményeinket számolgatjuk
Egy nyugdíjas pedagógust úgy képzelünk el, hogy kedvenc karosszékében, lábát felpockolva, finom puha takaróba tekeredve olvas. Mindent, amire nem futotta idejéből tanársága alatt.
Néha teára, úgynevezett „ötyére” hívja barátnőit, akkor sétálnak egyet, ennyi a társasági élet hetven fölött. Ehhez képest Horváth Gabriella nyugalmazott tanárnő fitt kirándulásszervező, nagy tudású idegenvezető, aki szinte havonta kerekedik fel világot látni. Őt hallgatva úgy érezzük: mi is így szeretnénk élni.
Én ritkán mondom, hogy egy kirándulás tökéletes, mert ott az emberi tényező, a körülmények, az időjárás, a kiszámíthatatlanság és nem mindenütt korrektek. Például rendelünk négycsillagos szállást, mire odaérünk, egy-két csillag lehullott róla… De a társaság nagyon jó, mind hetvenesek, akik hallatlan anyagi erőfeszítést tesznek, hogy hathetenként elutazhassanak. Márciusban voltunk Magyarországon és Szlovéniában, áprilisban Szentföldön, nyáron: tíz nap, kilenc tó, nyolc ország – ezek az alpesi tavak voltak. Következett egy omisi nyaralás Horvátországban, utána egy bulgáriai, most voltunk Svédországban és Dániában, szeptemberben meglátogatjuk a Pécs környéki várakat és kastélyokat, aztán irány Bukovina, decemberben pedig Barcelona.
Tíz napot bírunk ki úton, minden nap máshol van a szállás, pakolj ki – pakolj be, akiknek műfogsora van, az rémüldözik, hogy otthagyja a fogát valahol…
Egész Európát bejártam, kivéve Norvégiát, Izlandot, Írországot. Leginkább Szentpétervár érintette meg a lelkem.
Einstein mondta, hogy az ember két dolgot visel nehezen: hogy mindig egyedül legyen és hogy soha ne legyen egyedül. Ezek között igyekszem megtalálni az egyensúlyt.
– meséli Horváth Gabriella
Szerkesztő: Csatári Melinda
Articol editat de csatari.melinda, 22 szeptember 2017, 15:07 / actualizat: 22 július 2020, 20:50
