Donát 160: Belső korlátaink

Életünk – ha akarjuk, ha nem – tele van korlátokkal. Ezek közül a belső korlátaink azok, amelyeket a legnehezebb ledönteni, márcsak azért is, mert egy részüket szüleinktől kaptuk, mint útravalót, másik részüket mi magunk emeljük. Ragaszkodunk hozzájuk, van úgy, hogy valósággal dédelgetjük őket, pedig csak kudarcokat és szenvedést okoznak. Minden  bizonnyal vannak korlátok, amelyek egyediek, és vannak olyanok is, amelyek nagy általánosságban is gyakran előfordulnak. Melyek ezek, és miként lehet megszabadulni tőlük? – kérdezte dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénikustól Juhász Éva.

– „Előszöris ezek a korlátok nem tudatosak, a szülők is valamilyen formában átadják, akár magatartásuk által. Többnyire csak akkor vesszük észre, hogy egyáltalán léteznek életünkben, ha kialakul egy folyamatos önvizsgálat, s közben minden félresikerült dolgot alapos elemezésnek vetünk alá, hogy valójában mi van mögötte. Gyakran ez csak segítséggel, akár csoportos munka révén történik meg, mert az embernek nagyon nehéz kivülről látnia önmagát. El kell jutnunk a fejlődésben egy adott szintre, hogy saját magunkat esettanulmányként kezelhessük, s még akkor sem látunk mindent, hiszen szubjektívek vagyunk.’’

– Tehát alapvetően fontos az önvizsgálat. Mi következik ezután?
– „Első lépés a felismerés, az elfogadás, de ez sem elég, mert a második sokkal nehezebb: hogy mit kezdek vele. Értelmiségieknél figyelhető meg, hogy jóval hamarabb jutnak el saját diagnózisuk felismeréséig, mint az átlagember, ellenben ez még nem elég. Mert a második lépés, az az, hogy:rendben, ez van, és elkezdek ezen dolgozni. Én pont ott látom a hibát, hogy nagyon gyakran beleülünk ebbe, hogy: ez van, ezt kaptam, ezen nem lehet változtatni. S hogy miért nem változtatunk? Mert az emberi természet, sajnos, hajlik rá, hogy a megszokottat, a már ismertet válassza. Megmarad benne még akkor is, ha nem kényelmes, ha már nem jó. Mert az újnak, a másnak, a változtatásnak azért megvan a félelme, a veszélye, de ezzel kizárjuk azt is, hogy megismerjük, hogy az mit hozott volna.’’

–Ha mi nem is akarunk változtani, az Élet kreál olyan helyzeteket, hogy  nincs kiút: változtatni kell. S ez érvényes mindenre. Akár arra is, hogy elköltözöm a jól megszokott kicsi fészkemből, lezárok egy kapcsolatot, netán más területen indulok el szakmailag – szóval belevetem magam a nagy ürességbe, s bár nem tudom, mi vár rám, mégis muszáj megtennem. Ezt megelőzően viszont döntést kell hoznunk, ami szerintem a korlát átugrásának egyik meghatározó pillanata.
– „A krízishelyzetek amúgy éppen ezt mozgósítják, tehát egyfajta képet adnak arról, hogy kik vagyunk, miben vagyunk. De bevállalni az újat, a változtatást, ehhez szerintem két dolog mindenképpen szükséges: egyik a bátorság, másik a tudatosság. Hivatásbelileg is azt látjuk, hogy amikor az ember évtizedek óta csinál valamit, még akkor is, ha az nem olyan érdekes már, de mégis egy biztos dolog. S az ember erre hajlik, hogy inkább a biztonságosat, a kényelmest válassza, vagy – s itt egy picit még előbbre vinném – merem vállalni az érzéseimet, mert valahol ezt az ember érzi. Itt a kognitív szintről lemegyünk az érzelmi világra.  Az ember érzi, hogy valami nincs rendjén, hogy nem jó, amit csinál, már nem elégíti ki. Ez viszont már nem csak egyéni döntés kérdése, s ezzel visszamegyünk a másik csomaghoz. Ugye, két csomag van, tehát az egyik korlát az, amit én állítok, a másik pedig, amit a szüleim. S itt elő fog jönni a szülőktől kapott csomag is, s ezek sokkal erősebbek, mint gondolnánk.’’

Dr.Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakembert hallják.

Szerkesztő: juhaszeva, 2016 január 25, 01:26 / actualizat: 2016 január 25, 14:16