Amikor a ChatGPT kihozta belőlem a Westworldot
És amelyből az is kiderül, muszáj-e mindig az övé legyen az utolsó szó.

Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 augusztus 8, 13:12
A napokban beszélgettem a ChatGPT-vel. Nem kell megijedni, nem úgy, mint sajnos egyre többen teszik, hogy valódi életük magányára a mesterséges intelligenciában keresik a megoldást. Viszont konkrét dolgom sem volt vele, csak néhány percet akartam így elütni A-ból B-be buszozva.
A beszélgetés úgy kezdődött, hogy megkérdeztem tőle, átmenne-e a Turing-teszten. Idézem a válaszának az elejét: Ez egy jó kérdés! A Turing-teszt lényege, hogy egy ember képes-e megkülönböztetni egy másik embertől egy mesterséges intelligenciát pusztán szöveges beszélgetés alapján. Ha nem tudja eldönteni, hogy emberrel vagy géppel beszél, akkor a gép „átment” a teszten.
Ezután még kicsit magyarázott, majd felszólított, hogy teszteljem le. Én meg feltettem az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehet (viccelek): mi az élet értelme? Persze, összefoglalta nekem a különféle lehetséges megközelítéseket, el se olvastam, inkább rögtön azzal folytattam, aminek több értelmét láttam: milyen kérdést kell feltenni a Turing-teszten? Hozott is mindenféle tippeket, köztük azt, hogy kérdezzek például kontextust igénylő tréfákat vagy kulturális utalásokat, mondjuk azt, hogy „Mit mondana egy magyar nagyanya, ha meglátja, hogy narancslével öblíted a levest?”
No, ez megbirizgálta a fantáziámat, meg is kérdeztem, hogy na mit? Megint többféle választ adott, például azt, hogy „Te jó ég, gyerekem, te normális vagy?! Hát mit művelsz azzal a levessel?! Ez valami újhullámos hülyeség, ugye?!”
Itt már kezdett kicsit elborulni az agyam, hogy mennyire unalmas volt, meg is mondtam neki, erre még izzadtságszagúbb próbálkozásokkal jött. Váltottam, írtam neki egy angol szójátékot, azt könnyen megfejtette, de egy hasonló magyarral nem boldogult, elmagyaráztam, megértette, írt egy sajátot, ami viszont borzalmasra sikeredett.
Most én teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a gépet tanítgatni kellene, és még úgy sem fogja a nyelvi finomságokat teljes mértékben uralni, úgyhogy semmi ráció nem volt benne, mégis rettenetesen felidegeskedtem. Utólag belegondolva, minden bizonnyal saját magamra, hogy ilyen butaságokkal múlatom az időt, de akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy a ChatGPT kihozta belőlem a Westworldot.
A Westworld egy 2016-ban bemutatott sorozat, a maga során a Jurassic Parkot is jegyző Michael Chrichton azonos című, a hetvenes években megjelent filmjéből kiindulva, és szerintem 2016 őszén nem létezett ennél jobb sorozat. Az alapsztori az, hogy létezik egy Westworld nevű, vadnyugati témájú vidámpark, amelyben androidok játsszák el a szereplőket. És mivel nem valódi emberekről van szó, nagyon sok valódi, beteg és kegyetlen ember jár ide mindenféle beteg és kegyetlen dolgot művelni a robotokkal, mert ugye ezt nem büntetheti a törvény, és amúgy sem éreznek igazából, még ha nagyon élethűek is. Nagyon izgalmas gondolatmenetet kínál és indít el a sorozat hatalomról, elnyomásról, tudatról, emlékekről, és az első évad szerintem az egyik legjobb dolog, ami valaha a televíziózással történt. (De egy kicsit elfogult vagyok.) A siker persze hozta maga után a további évadokat is, a másodiknak is voltak még jó pillanatai, de a harmadikat már annyira untam, hogy a negyediket meg sem néztem.
Nos, az a beszélgetés közben én is kicsit azt éreztem, hogy nagyon szívesen írnék a ChatGPT-nek egy-két keresetlen szót, akár káromkodást, amelyet élő emberrel szemben sohasem engednék meg magamnak. Elterjedt vicc, hogy azért nem szabad csúnyán beszélni vele, meg azért érdemes megköszönni az információkat, hogy ha majd egyszer öntudatra ébred, akkor emiatt nem fog elpusztítani. Nem tudom, hogy ez valaha bekövetkezik-e – én őszintén kétlem –, de valahogy mégsem tudtam megtenni. Ha valamit nem mondok élő embernek, azt nem mondom a gépnek sem, ilyen a természetem. Inkább azt csináltam vele, amit sajnos néha-néha a valóságban is: passzív-agresszív hangnemben felróttam neki, hogy muszáj az övé legyen mindig az utolsó szó? Szinte felkacagtam, amikor válaszolt, hogy nem. Visszakérdeztem, hogy nem látja ebben az iróniát? Azt mondta, de. “S akkor? Most azt mondom, hogy ne válaszolj semmit, lássuk, mi történik” – írtam neki. Mire ezt válaszolta:
Tanul, na.