„Hagytuk összerohadni a felemásra, de mégis felépített demokratikus rendszert”

Frappánsan, időnként erős jelzőket sem kímélve mond véleményt a világ dolgairól európaiságunkról, a szélsőség fele csúszó társadalmakról Stefano Bottoni. Interjú.

Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 február 14, 11:45

Stefano Bottoni ezúttal sem fukarkodott a szavakkal a Tetőteraszon megejtett helyzetértékelés során. Aggódik emberként, szakemberként frusztrálja, hogy úgy tűnik: a történelemből megint nem tanultunk.

Rostás-Péter István műsora a lejátszóra kattintva meghallgatható, alább a szöveges átiratot közöljük, apró szerkesztésekkel.

Rostás-Péter István: Madridban, Patrióta Fórum Bécsben, kormányalakításra felkért szélsőjobb Budapesten, AFD-vezér hivatalos látogatása, Bukarestben pedig 30 százalékon áll a szélsőjobb a felmérések szerint. Ez a körkép, amely ugye nem teljes, hanem csak néhány puzzle-szelet, de Stefano Bottonival megpróbáljuk kerekebbre alakítani azt a 2025-ös tavaszi panorámát, ami Európára jellemző, és aminek ugye egyáltalán nincs bíztató színezete. Mennyire kell még hozzátenni ehhez, amit én soroltam ahhoz, hogy a kontinens polgára el tudjon tájékozódni?

Stefano Bottoni: Ha valamit hozzátennék, azok a legújabb fejlemények ukrán-orosz ügyben, és ezek nem is Európából érkeznek, hanem az Egyesült Államokból. Úgy tűnik, ha nem tévednek a híradások, és nem gondolja meg magát az elnök, illetve az elnöki stáb, hogy Amerika elszánta magát egy olyan lépéssorozatra, ami – ha nem használok túl nagy szavakat -, nagyjából véget vet az 1945 utáni bipoláris, illetve a demokráciák védelmére összpontosuló világrendnek.

Ukrajna jövőjét gyakorlatilag zárójelbe teszik, elfogadják, illetve elfogadtatnák a világgal a terület épségének a megcsonkítását, a szuverenitás megsértését, megtiltanák a NATO-hoz való csatlakozást, és gyakorlatilag Ukrajna, illetve Európa feje fölött megegyeznének az agresszorral, tehát az Orosz Föderációval. Ez egy olyan lépéssorozat, amire tényleg csak a legelvetemültebb forgatókönyvekben lehetett volna számítani, és most úgy tűnik, hogy ez a forgatókönyv, ha nem is valósul meg 100%-osan, de nagyon közel lesz.

Tehát ez egy olyan fejlemény, aminek tükrében azok a jelenségek, amiket ön is megemlített, a különböző országokban felerősödő autoriter vezetések feljogosítva érezhetik magukat nagyon sok mindenre, pontosan azért, mert az Egyesült Államokból olyan támogatás érkezik ezekre az ötletekre, ezekre a hatalomgyakorlási technikákra, amelyekre korábban nem volt példa.

Kedden a Tetőteraszon Fosztó László szociálantropológussal beszéltünk arról, hogy hogyan fasizálódik a környezetünk, és ő Umberto Econak egy tanulmányát idézte. A neves olasz gondolkodó ’95-ben figyelmeztetett arra, hogy ha megjelenik és felerősödik, akkor föl lehet ismerni, elég könnyen, hiszen 14-15 jellemvonását is azonosította. Ha most megpróbáljuk ezt a – nem is fenyegetést, hanem ezt az útmutatót, vagy ezt a figyelemfelhívó attitűdöt átplántálni a jelenbe, akkor nekünk mi a felelősségünk? Azonkívül, hogy a sajtóban beszélünk róla, hogy a történész elmondja a maga kritikáját az éppen legfrissebb fejleményről. Mit lehet még lépni szakemberként, civilként, gondolkodó és aggódó emberként ahhoz, hogy egyrészt ne kapjon el ez a pánik, másrészt azért ne kerüljük meg a forró kását?

– Bevallom, engem azért ma hajnalban elkapott egy kicsit a pánik. Sok dolgom volt a napokban, olvasgattam ezeket az őrültségeket, de próbáltam magamtól eltávolítani azt a gondolatot, hogy oké, én most ezzel nem foglalkozom, próbálom magamat ettől teljesen függetleníteni, és aztán ma reggel több ilyen hírügynökségi jelentést és egy-két véleménycikket gyorsan átolvastam. Akkor esett le nekem, hogy hoppá, amit a Trumpék mondanak, és amit csinálnak Amerikában, az, hogy néhány hét leforgása alatt teljesen felforgatták az egész amerikai intézményrendszert, amire tényleg soha nem volt példa. Háborús időszakban sem, a második világháború alatt sem, a hidegháború alatt sem. Tehát senkinek nem csak, hogy nem jutott volna eszébe, de egy lépést nem tudott volna tenni abba az irányba anélkül, hogy az államapparátus, az igazságszolgáltatás ezt le ne állítsa, és most nem tudják leállítani. Tehát én azt gondolom, hogy ami történik, az olyan horderejű, hogy igazán fel se tudjuk fogni, tehát minden elemző kapkodik, és minden elemző próbálja ezt valahogy értelmezni.

A kérdésre válaszolva én azt gondolom, hogy az első feladatunk az, hogy megértsük, hogy hogy jutottunk el idáig, és a kritikának nagyon mélynek kell lennie, és nagyon kíméletlennek. Tehát az, hogy Európa nem létezik az Európáról folytatott diskurzusokban és diplomáciai tárgyalásokban, az egy történelmi felelősség. Ez az európai eliteknek talán a legkomolyabb történelmi felelőssége, mondjuk a ‘30-as évektől errefele, amikor lehetővé tették a második világháború kirobbanását, és nem tudták ezt megakadályozni. Ami most készül, ha megvalósul ez a forgatókönyv, hogy európai, rettenetesen fontos európai és globális ügyekről lényegében Európa államai és az Európai Unió nélkül dönthetnek nagyhatalmak, ez a mi felelősségünk. Mi tettük lehetővé, mi európaiak, az, hogy rólunk döntsenek nélkülünk. És ez egy olyan történelmi tett, ami visszahull majd azokra, akik ezt lehetővé tették.

Ukrajna olyan, mint Lengyelország annak idején, amikor megegyeztek Moszkvában és Berlinben, hogy földarabolják? Vagy nagyon erőltetett ez a párhuzam.

– Nem, szerintem nem erőltetett itt. És pontosan az a probléma, hogy azt szoktuk egymásnak mondani, hogy a történelem tanít minket valamire, és használni kellene a megszerzett történelmi tapasztalatot és tudást, és nem. Egyszerűen nem vagyunk képesek ezt felfogni, hogy hasonló hibákat, persze minden történeti kontextus és minden történeti helyzet más. A mai Európa nem 1938-39 Európája, mások a problémák, mások a szereplők, de hasonló a kérdés abból a szempontból, hogy szabad-e engedni úgy, mint Csehszlovákiával 1938-ban? Szabad-e engedni, hogy egy államot feldaraboljanak az úgynevezett világbéke nevében, ami aztán, mint láttuk, nagyon nem következett be, mert alig egy évre kitört a világháború. Ma hasonlóan gondolkodnak nagyon sokan Ukrajnáról, hogy nyugodtan lehet feldarabolni és feláldozni, mert akkor meg lehet ezzel védeni a világbékét. Azt gondolom, hogy a hasonlóság annyiban áll, hogy akkor is tévesnek bizonyult ez a feltételezés, és most is tévesnek fog bizonyulni, és a mi problémánk az, hogy voltak, meg vannak szakemberek, történészek, geopolitikai szakértők, külpolitikai szakértők, akik erre figyelmeztettek évek óta. Nagyon sajnálnám, és tényleg frusztrál is az a tény, hogy ezekre az emberekre nem hallgatnak, és utána bekövetkezik esetleg egy baj, amit orvosolni kell, de ez nagyon sokba fog kerülni, és nem csak pénzben, hanem hitelben, erkölcsi hitelben, erkölcsi tőkében, elpazarolt időkben, elvesztett életekben, stb. stb. Tehát ebből a szempontból azt látni, hogy a történelem nem bölcs, ő nem tanít semmire, és nem veszik hasznát, az nekem talán, mint történész a legnagyobb szomorúságot jelenti, őszinte vagyok.

Az a tény, hogy a szélsőjobb ennyire megerősödik, Németország február 23-án választ, mennyire fogja tulajdonképpen ezt az előbb vázolt hangulatot felerősíteni, vagy mintegy igazolásként háttérben egyfajta zenei aláfestést nyújtani ahhoz, ami körvonalazódik az ukrajnai rendezés kapcsán?

– Azt gondolom, hogy azért globális a világunk, mert minden mindennel összefügg. Ami egy érdekes gondolatmenet, például az egyes országok szuverenitása soha nem volt annyira viszonylagos és annyira veszélyeztetett, mint ma, pontosan azért, mert olyan nincs nagyon, hogy valaki el tudja magát szigetelni külső hatásoktól, legyen mondjuk az, amit információs hadviselésnek nevezünk, vagy hibrid háború, vagy éppen gazdasági befolyásolás, vagy ideológiai befolyásolás. Mindenki mindenkivel beszél, mindenki mindenkivel kapcsolatban állhat. Nyelvi akadályok alig vannak, és ha voltak is, éppen a mesterséges intelligencia segítségével bárki olvashat, sőt már beszélgethet mondjuk valakivel úgy, hogy nem tudja az adott illető nyelvét, és elég pontosan lefordítják neki a mondatok jelentését. Hihetetlen dolgok történtek, és ezeket üdvözölni is lehetne, hogy ezek mind nagyon szép dolgok, csak van egy hátulütője: ha a szuverenitásunkat szeretnénk védeni, igazán nem nagyon tudjuk megtenni azért, mert minden mindennel összefügg.

Természetesen a német választások kimenetele részben ettől is függhet, a francia választások, vagy a franciaországi helyzet szintén befolyásolhatja egy ilyen tényezőt. Mai hír, hogy München belvárosában állítólag egy afgán menekültkérő elütött néhány embert az autójával. Sokadszor történik már ilyen, valószínűleg ilyen események is hajtják a malmot a szélsőjobbra, és egyszerűen veszik el a levegőt a mérsékelt pártoktól, akiket azokkal azonosítják, akik lehetővé tették például ezt a migrációs válság létrejöttét, és sokan azt gondolják, hogy egyszerűen túl sok olyan ember él Németországban, vagy éppen Ausztriában, vagy máshol, akinek nem ott kéne lennie, ki kellett volna utasítani, vagy börtönbe kellett volna zárni, és egyszerűen az állam nem tud érvényt szerezni a saját törvényeinek, ami mindig probléma, és ebből a szempontból itt nincsenek határok. Azt látjuk, hogy ezek a problémák vándorolnak, nem csak az emberek vándorolnak, hanem az általuk hordott problémahalmaz is vándorol, és minden kérdés egyben nemzetközi, meg globális kérdés is.

Tehát azt gondolom, hogy amit most mondanak Ukrajnáról, vagy ami most körvonalazódik, az igenis, hogy rettenetesen fontos lesz. Gondoljunk Tajvanra. Mit gondolhatnak most Tajvanban? Több mint 20 éve védik a demokráciájukat, mióta a kínaiak egyre komolyabban kezdtek el gondolkodni azon, hogy azért vissza lehetne foglalni ezt a kis, nagyrészt kínaiak lakta szigetecskét. Erre építettek egy egész nemzeti önazonosságot, nemzeti identitást arra, hogy ők tajvaniak és demokraták, és nem akarnak úgy élni, mint Kínában, nem diktatúrában akarnak élni, hanem egy szabad országban.

Sőt, a hongkongi példa újólag bizonyította, hogy nem várhatnak semmi jót egy akár békés vagy félig-meddig konszenzuális egyesítés után.

– Pontosan, mert látják, hogy hogyan bántak a kínaiak Hongkonggal, Tajvan egy tökéletes jelölt erre. De ne felejtsük, és ez egy másik kontextus, és ez nagyon érzékeny kérdés, és nem is akarok ebben részleteibe belemenni, de gondoljunk csak azokra a megjegyzésekre, amiket Trump amerikai elnök Gázára tett, mint egy ilyen lehetséges tengerparti reszort, ahonnan csak úgy by the way, hát igen, el kéne távolítani 1,8 millió embert, mert egyszerűen útban állnak. Minek maradjanak ott, ha már a Gázai övezetből egy kitűnő tengerparti paradicsomot lehetne létrehozni, csak természetesen nem nekik és nem velük.

Ebből a szempontból szerintem majdnem mindegy, hogy ebből mennyi fog megvalósulni, hogy az 1% vagy a 80%-a mondjuk 10 éven belül, de már az, hogy ezek a mondatok elhangzanak egy amerikai elnök szájából, és elemzők tömegei a világon szerteszét kell, hogy ezzel foglalkozzanak. Nem tehetik meg egyszerűen, külpolitikai újságírók, elemzők, szakértők, hogy azt mondják, hogy ez baromság. Nyilvánvaló baromság. Ezt nem mondhatják, mert ahonnan érkezik ez a baromság, ez egy olyan magas hely, ahonnan az egész világot befolyásoló döntéseket lehet meghozni. Tehát egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ezt nem vesszük komolyan. Nem csak azért, mert nem tudjuk, hogy ez az ember valóban komolyan gondolja-e. Tényleg nem tudjuk. Ilyen talán még nem volt amerikai elnökkel, hogy egyszerűen találgatni kell, hogy éppen ez a mondat mit akar mondani, és van-e bármilyen relevanciája, hanem azért, mert ha ebből csak a 2%-a megvalósul egy ilyen programból, hát ez teljesen felülír nemcsak nemzetközi szerződéseket, hanem egy egész gyakorlatot. A gyakorlat az volt, hogy például etnikai üldöztetést vagy etnikai tisztogatást nem tolerálunk, vagy ha toleráljuk is, mert ezt sajnos megcsináltuk, megtörtént, gondoljunk csak Ruandára, vagy gondoljunk csak a volt jugoszláv területekre, de legalább nem szorgalmazzuk. Itt át lett lépve egy nagyon komoly vörös vonal vagy határ, ott gyakorlatilag a legmagasabb szinten szorgalmazva van egy ilyen etnikai tisztogatás. És ez egy olyan erkölcsi szakadék, amit ha egyszer átugrunk, onnan nemcsak, hogy nincs igazán visszaút, de onnan nyitva van az út, rengeteg olyan konfliktusnak – idézőjelben – rendezésére, ahol igenis lehetne használni az etnikai tisztogatás kártyáját. Emlékeztetném a Kolozsvári Rádió hallgatóságát, hogy ők egy kisebbségben vannak, és hol vannak az etnikai magyarok, és mindenki addig szuverén, ameddig szuverénnek tartják, és mindenki úgy építi a nemzetállamot – és hát Romániában is simán lehet úgy nemzetállamot építeni, hogy a kisebbségekről egyszer csak hirtelen kiderül, hogy hoppá, te nem is vagy román, mit keresel itt, mi a létjogosultságod? Tehát én azt gondolom, hogy ez egy veszélyes út, és mindenki, aki kisebbségben találja magát egyszer, annak hát erre talán még érzékenyebbnek kell lennie, mint a többségieknek.

Akkor végül is mi a recept? Azonkívül, hogy boncolgatjuk, megpróbáljuk megérteni: be kell rendezkedni egy hosszabb túlélésre, vagy ki kell találni alternatívákat? Ki kell találni újra Európát, immár ütőképes nemzetközi szereplőként? Újra kell rendezni sorokat? Mi az, amit te, nem éppen tanácsadóként, de mégiscsak a dolgok összefüggéseit kutató és a politikailag szociálisan érzékeny szakemberként belelátsz ebbe a közeljövőbe?

– Tényleg nem vagyok tanácsadó, és valószínűleg nem is leszek soha. Ebből a szempontból én csak hangosan gondolkodom most, és két dolog jut eszembe, amit érdemes lenne végiggondolni. Az egyik az európai projekt. Én azok között tartozom, akik azt gondolják, hogy nagyon sokáig, hosszú-hosszú évtizedekig az európai integráció és annak elmélyítése, összességében az Európában élő több tíz- és később százmillió ember jólétét, személyi biztonságát szolgálta. Tehát nagyon jó dolog volt. Én azt gondolom, hogy összességében ez a mérleg még mindig messze pozitív. De itt elérkeztünk egy határkőhöz, és a határkő a következő, hogy ebben az intézményi felépítményben az Európai Unió mint szerkezet megrekedt egy ilyen kváziállam állapotában. Tehát igazán nem egy egységes állam, hanem már nem annyira szuverén nemzetállamok egyre kevésbé laza együttműködése. Ez az állapot, ha nem is tarthatatlan, mert elvileg nem tarthatatlan, viszont egyre kevésbé tartható, amikor nyíltan revizionista hatalmak, és ebből a szempontból az Egyesült Államok is úgy lép fel, mint egy revizionista hatalom. Az az amerikai elnök, aki egy hét alatt nagyjából hadat üzent Grönlandjának, Kanadának, Mexikónak, Panamának, mondván, hogy nagyjából ezeknek az országoknak nem is kéne létezniük. Jöjjenek hozzánk, és akkor jobb lesz mindenkinek.

Na most egy ilyen környezetben az Európai Unió félig bénultsága, lassúsága, körülményessége halálos. Ez egy probléma. Tavaly késő ősszel, azt hiszem decemberben megjelent Mario Draghi volt olasz kormányfő, az Európai Központi Bank elnökének a jelentése az unió tervezett reformjáról. Ebből a magyar kormány kizárólag a versenyképességre tett utalásokat emelte ki, tehát hogy az európai gazdaság nem tud igazán versenyképes lenni, és ez probléma. Azt gondolom, hogy ez igaz, de ott egy sokkal mélyebb kérdésről volt szó, amiről Magyarországon természetesen nem beszéltek, mert kellemetlen lett volna. Az, hogy ha Európa számítani akar, mint világpolitikai tényező, akkor már nem odázható el, hogy akkor egy egységesebb kormánnyal és intézményrendszerrel kellene rendelkeznie, ami konkrétan nagyobb szuverenitásátadást jelent, ami az eddigi nemzetállamoknak, ha nem is a megszűnése – mert nem szűnnének meg az államok, nem arról szól, hogy nem lesz Franciaország, vagy nem lenne Magyarország, vagy nem lenne Lengyelország -, hanem arról szól, hogy egy egységes kormány és egy sokkal egységesebb fellépés kell, ami szükségessé teszi a közös pénzügyet, mint egy rendes birodalomban, tehát a közös pénzügyet, a hadsereget, a közös biztonságpolitikát. Olyan nem létezik, hogy 27 titkosszolgálat, 27 részben egymással versengő hadsereg, vagy rém gyenge hadsereg, akik a NATO-n belül kizárólag az amerikaiaktól várták több mint 50 éven keresztül a biztonság garantálását. Egyébként ennek a politikának a korlátait már nagyon jól láttuk a jugoszláv háborúkkal 1991 és 1999 között. Ugye a végén az amerikaiak oldották meg a maguk módján Szerbia bombázásával és Koszovó felszabadításával ezt a kérdést ‘99-ben. Tehát már pontosan látszott, hogy recseg-ropog ez az európai gyávaság, de az ukrajnai háború aztán megmutatta, hogy ez teljesen tarthatatlan. És azt gondolom, hogy ez az első dolog, hogy mi Európa jövője, mint olyan. Ha igaz az a feltételezés, amit mindig mondtak Brüsszelben, hogy Európa válságról válságra bandukol, és a válságokból erősödik meg, vagy azokból próbál erőt meríteni, hát most tényleg ideje lenne akkor erőt merítenie ebből a válságból, mert ez mindenképpen a legnagyobb válság, amivel szembe kell néznie.

A másik, az a demokráciafogalom. Eléggé általánosan elveszett a legtöbb európai ország és nagyon sok állampolgár számára a demokrácia jelentésének a fontossága, hogy mit is jelent demokráciában élni, és azt el kell tudni mondani a népnek, az egyszerű embereknek, akik nem politizálnak, akik kevésbé foglalkoznak politikával, hogy mégis miért jobb egy demokráciában élni, mint egy diktatúrában. Ami nem egy automatikus dolog. Simán láthatják, hogy vannak diktatúrák, vagy vannak autoriter rendszerek, ahol látszólag viszonylag jól élnek az emberek, és nem lövik őket halomra, tehát elvileg eltűnni kezdett az a különbség, ami mondjuk a második világháború után. Gondoljunk csak a hidegháborúra, elég élesnek tűnt mondjuk a fejlett Nyugat és a diktatúra között. És akkor ezt újra el kell mondani, hogy mégis mi a különbség, mi a minőségi különbség a mindennapi élet szempontjából. Mik a demokráciának a sajátosságai? Mitől működhet jobban, mitől kell jobban működnie a demokráciának, mint egy tekintélyelvű rendszer? És mi a hosszú távú előny abban, hogy valaki demokráciában él? Bevallom, én nem gondoltam volna, hogy az én generációmra egy ilyen feladat is hárul, de azt gondolom, hogy ez is valahogy a kollektív felelősségünknek a dolga, hogy nekünk ezt lehet, hogy nem mondták el, hogyha elmondták, akkor eléggé elfelejtettük, vagy nem tartottuk ezt olyan fontosnak, és mi nem adtuk át.
Egyszerűen eljutottunk odáig, hogy a fiatalok körében nagyon népszerűek ezek a mozgalmak. Nagyon sok egyszerű ember, kétkezi munkából élő nem értelmiségiek, olyan emberek, akiket valószínűleg egyébként agyoncsapna egy ilyen diktatúra, tehát egyáltalán nem élnének jobban egy ilyen diktatúrában, éltetik ezeket a kísérleteket, mintha érdekeltek lennének annak a rendszernek a szétverésében, amiben felnőttek. Azt gondolom, ha nem tűnik ezt túl nagyképűnek, hogy igenis van egy ilyen felvilágosítási feladatunk, hogy akkor ki kell menni, és ezt el kell mondani. Úgy, ahogy tudjuk. Tehát tollal, szavakkal megjelenve, vitatkozva.

Karikatúrával akár.

– Igen.

Stefano, hogyha azt mondod, hogy fiatalság, vagy ifjú nemzedék és átadás, akkor te egy olyan kulcshelyzetben vagy, illetve oktatóként, egyetemi oktatóként ott vagy helyzetben, mennyire érdekli a mostani egyetemi ifjúságot az, ami történik? Mennyire aggódik, vagy egyszerűen csak kíváncsi? Hogy lehet ezt a közeget leírni vagy jellemezni? Azért kérdem, hogy mennyire könnyű ezt a feladatot nemcsak, hogy fölvállalni, hanem véghez is vinni?

– Hát nem tudom. Én ma vizsgáztattam, tehát a mai gyerekeket elsősorban a vizsga eredménye érdekelte. Beszéltünk, szóba jöttek aktuálisabb ügyek, de azt láttam őket, nem annyira hozza lázba, inkább próbáltak megfelelni a követelményeknek, és valami normális jeggyel távozni. De most viccet félretéve, amit én látok mondjuk egy nagy olasz városban, az egy egyetemi buborék. És ez vonatkozik mondjuk a kollégáimra, vonatkozik a hallgatóimra, akik nagyrészt okos fiúk, lányok, akik szerintem nagyrészt azt gondolják, hogy azért nem lenne teljesen rossz, ha a dolgok úgy folytatódhatnának, ahogy voltak, ami nem azt jelenti, hogy minden tökéletes volt, de hogy nem kellene szétverni mondjuk ezt a demokratikus intézményrendszert, és hogy az európai, mondjuk a fiatalokban, ez mondjuk Olaszországban így van, más országokban tudom, hogy mások számok, tehát hogy közvélemény-kutatások mást mondanak. Elég nagy többségben vannak azok a fiatalok, akiknek pozitív a véleménye az Európai Unióról, azért ne felejtsük el, hogy Olaszországból az utóbbi tíz évben több mint egymillió fiatal vándorolt ki nagy többségben európai uniós országokba. És pontosan azért vándorolhatott ki, úgy, ahogy ez történt Magyarországon vagy Romániában, vagy máshonnan, mert a schengeni rendszernek és az európai szabályzatoknak köszönhetően nagyon könnyű a kint tanulás, munkavállalás és élet. Egyszerűen szabadon élhetnek ott. Nincsenek megkötések. Egy egységes európai térben élnek, szerintem nagyon sokan már fel sem fogják, hogy ez minek köszönhető. Én még az a generáció vagyok, aki amikor Romániába utazott 2001 előtt, akkor ezt vízummal tette, és nem léphettem be vízum, nem is útlevél, hanem vízum, és nem a határon, hanem előre megszerzett és kifizetett vízum nélkül. És ez 24 éve volt, ez nem annyira rég, ez egy generáció.

Ami számomra döbbenetes, az, hogy mennyire gyorsan kopik el ez a tudás arról, hogy milyen volt az a világ, ami nem olyan régen volt, de ezt akkor el kell mesélni. Ezt el kell tudni mesélni, mindenki a maga szintjén, a szülők a gyerekeknek, tehát a generációk közötti információátadás rettenetesen fontos, hogy ne azt gondolja egy mai 12 éves gyerek, hogy a 70 éves nagymamával egyszerűen nem lehet kommunikálni, hogy totálisan más világ. Nem, mindig átmentődik valami a régi világból az új világba, és ezt a tudást át kell adni. Romániában Georgescu sikerének az egyik elképesztő titka, valószínűleg pontosan – hogy fogalmazzak finoman? – az elképesztő kollektív tudatlanságban van. Hogy hogyan lehetett eladni egy fél országnak 1989-et, mint egy külföldi zsoldosok által kiprovokált puccs. Ezt több millió ember bevette, és ez vált domináns narratívává a médiában. Nagyon szorgos munkával ezt 30 éve kezdték, és mostanára úgy ért be ez a dolog, hogy a különböző konteóelméletek és a különböző baromságok összeértek egy alternatív valósággá, és rengeteg ember nem is rosszindulatból, hanem egyszerűen egy nagyon gyenge oktatási rendszer miatt, és egy nagyon magas tudatlanságból, ami az élet nehézségéből és sok mindenből fakad, egyszerűen oda jutott, hogy senkiben nem tud hinni, semmiben nem tud hinni, és inkább azt hiszi el, hogy mindent elcsaltak, és semmi nem úgy van, ahogy korábban elmesélték. És Georgescu, ez a rettenetes valami, ami a ’30-as évek legionarizmusát és a ‘80-as évekbeli ceausizmusát hozza vissza, tehát annak a hangulatát, annak a retorikáját, annak az egésznek a hányingerkeltő világát, pontosan ezeket testesíti meg, és nagyon-nagyon okosan, nagyon ravaszan, nagyon ügyesen, szakszerűen formálja ezt a képet, és erre van kereslet. Tehát ezt pontosan le tudjuk mérni, hogy igenis erre rettenetes a kereslet, de akkor az úgynevezett demokraták fel kell tegyék maguknak a kérdést, hogy ki engedte meg, ki hozta helyzetbe azt a valamit, amit korábban csak ilyen fringe-nek, egy ilyen szélsőségnek minősítettünk, és amire senki nem adott volna egy esélyt erre, hogy hatalomra jusson, vagy akárcsak a hatalom közelébe. Hogy hogyan dezintegrálódott a rendszer, és miért dezintegrálódott – valószínűleg azért, mert szét volt rohadva, és ezt hagyták szétrohadni. Az egész demokratikus felépítményt a ’89 utáni nagyon nehezen, és nyilván tökéletlenül felépített demokratikus valamit, egyszerűen hagyták szétrohadni, és most csodálkoznak azon, hogy szétrohad. Teljesen szét van rohadva.

Itt most csak az a kérdés, hogy sikerül-e valahogy összerakni, hogy ne dőljön teljesen össze, ez pedig össze fog dőlni, de ennek végeláthatatlan következményei vannak. És azok a magyarok, akik most éppen ennek szurkolnak, mert esetleg Budapestről ez most baromi izgalmasnak tűnik, hogy akkor rohadjon minden, és akkor essen szét az egész felépítmény, lássuk, hogy milyen egy nagy dirr-durr. Ilyenkor mindig csak azt mondom, hogy kisebbségi ember az mindig is egy stabil, a maga módján megbízható rendszerben érdekelt. Azért nem szeretheti a forradalmakat, mert általában ezek a forradalmak ellene irányulnak. Nem érte vannak, hanem ellene irányulnak, rengeteg példa van, és ő lesz az egyik első áldozata ilyen forradalmaknak. Ennek soha nem szokott jó vége lenni.