Hogyan kell „jól” segíteni?
Adományozásról, névtelenségről, a segítés módozatairól.
Az első adományozási kísérletem nem volt sikeres. A kilencvenes évek elején, amikor a csángókhoz jött a „homály”, azaz az özönvízszerű esőzés, az azt követő hatalmas ár sok otthont elsodort, emberek tucatjai maradtak fedél nélkül, életek munkája semmisült meg néhány perc leforgása alatt. De szerencsére szinte azonnal érkezett a segítség, nem túlzás azt mondani, hogy egész Erdély összefogott, sok jószándékú és segítőkész ember mozdult meg az érdekükben. Mi is körülnéztünk otthon a szekrényekben, és dobozokba gyűjtöttük a nekik szánt ruhaneműket, lábbeliket, takarókat, tartós élelmiszereket. Ám mielőtt elküldtük volna, begyújtottam a szobámban lévő csempekályhába, majd mentem dolgomra és a kályha mellett sorakozó kartondobozok egy idő múlva lángra kaptak, majd a szoba is, így majdnem mi is földönfutókká váltunk…
A második próbálkozásom már eredményesebb volt, a cunami után magukra maradt Sri Lanka-i árvák közül fogadtam egy gyereket jelképesen örökbe a baptista szeretetszolgálaton keresztül, egy ideig őt támogattam anyagilag. Majd később, sok embertársamhoz hasonlóan én is készítettem csomagokat karácsony előtt és voltam egy-egy itthoni rászoruló gyerek angyalkája. Nem akarom magam fényezni, tettem, amit tennem kellett, nem én voltam az egyedüli, nincs tehát ebben semmi rendkívüli.
Nemrégiben a szerkesztőségben felmerült, hogy legyünk közösen egy nehéz sorsú gyermek támogatója, és jelentkezzünk a Nyilas Misi programba. Így is lett, meg is van már a pártfogoltunk, a havonta utalt összeggel az iskoláztatását segítjük és a mindennapok gondjain próbálunk egy kissé enyhíteni. Ez hosszútávú támogatást jelent, hiszen nem hagyhatjuk cserben a ránk számító gyermeket és a családot sem. A rendkívül szorgalmas, jól tanuló lány most középiskolás, nem Kolozsváron él, de a későbbiekben itt szeretne egyetemre járni. Mivel a program lehetővé teszi, hogy felvegyük vele a kapcsolatot és személyesen is megismerhessük egymást, felmerült a kérdés a szerkesztőségben: éljünk-e a lehetőséggel vagy továbbra is névtelenül egyengessük a sorsát. Voltak pro és kontra érvek is. Egyesek támogatták a találkozást, hiszen úgymond így közvetlenebbé, emberibbé válhat a törődésünk. Mások azonban ellenezték, kizárólag amiatt, mert attól tartottak, hogy valamiféle hálálkodási kényszerbe hajszolnánk a lányt, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem várjuk el tőle.
Hogyan lehet akkor ezt a viszonyt működtetni? Mi a helyes döntés ilyenkor? Egyáltalán van-e ilyen? Hiszen a feladatot önként vállaltuk, nem háláért, elismerésért vagy vállon veregetésért. Azért, mert akartuk, mert megtehettük, és mert igen, jó érzés másokon segíteni. Mi ezzel csak nyerünk, még ha közhelyesen hangzik is. És nekünk ennyi elég, tényleg nem kell az elrebegett köszönöm.
De vajon azzal, hogy elzárkózunk az ismerkedés elől, valójában nem az emberi tényezőt irtjuk ki a támogató-támogatott viszonyból? Hiszen a személyes kapcsolat érzelmileg gazdagíthatná mindannyiunk életét. Egy találkozás lehetőséget nyújthatna arra, hogy a támogatás ne csupán anyagi természetű legyen, hanem emberi gesztussá váljon. Helyénvaló-e tehát az, ha továbbra is arctalanok, névtelenek maradunk? Az arctalan támogatás gyakran a tiszta szándék jelképe, ugyanakkor elidegenítő hatása is lehet, hiszen a támogatott gyermeknek semmilyen konkrét elképzelése nem alakulhat ki a mecénásairól.
Adni jó, ezt mindenki tudja, de hogyan kell tehát jól adni? Nincsenek merev szabályok, ugyanakkor a körültekintés, az empátia elengedhetetlen ez esetben is. Mi egyelőre arra jutottunk, hogy nem kezdeményezzük a találkozást, majd esetleg eldönti ő, hogy meg akarja-e ismerni a pártfogóit vagy sem. De a dolgok lényegét tekintve, nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy valaki esélyt kaphat egy jobb életre és megérezheti, hogy nincs egyedül a nehézségek közepette. Az esély pedig, amit nyújtunk, nemcsak az ő életét változtathatja meg, hanem a miénket is gazdagabbá teheti.
A lehetőség mindenki számára adott.
