Legyen szép, színes, kevés szöveggel, és mehet a pecsét
Évtizedes távlatban érdekesen alakult a romániai magyar választási kampányok műfaja.
Kovács Péter (a szerző további Kanapéfilozófiái)
Érdekelnek a választási kampányok, élvezem követni az újdonságokat, az üzeneteket, az alkalmazott kampánytechnikákat. Kacagok a csámpásokon, csettintek azokon, akik ügyesek. Előző szakmai karrieremben nyakig benne voltam választási kampányokban, ezért egy burokból láttam ezeket, most felüdülés kívülről, és főleg mindenféle felelősségtől felmentve követni a voksszerzési hadjáratokat.
Évtizedes távlatban érdekesen alakult a romániai magyar választási kampányok műfaja. A 90-es években elég volt azt mondani, hogy magyarok vagyunk, hejjj, és a nép tömött sorokban járult az urnákhoz. Aztán a 2000-es években ehhez hozzáadódott a közvetlen kapcsolat kialakítása a szavazókkal, a kopogtatás, az ajtóról ajtóra kampány, amikor a jelölt leszállt a nagy lóról, és egyesével próbálta megszólítani a szavazóit. A tízes években egy újabb elemmel bővült a pártok és jelöltek arzenálja: az adatbázisok. Vagyis a politikai szereplők házszámra, lakrészre lebontva törekedtek beazonosítani, hogy kinek, milyen választási opciója van, ki az, aki biztos elmegy szavazni, ki a bizonytalan, ki marad otthon. Jelenleg, a 2020-as években az online kampány dübörög, nem tudjuk úgy kinyitni az internetet, hogy az első 30 másodpercben ne jöjjön szembe egy politikai tartalom.
Ami talán sosem változott, az az a tény, hogy személyes szimpátiák alapján döntjük el, hogy kire ütjük a pecsétet. Akit nem szeretünk, nem tudunk azonosulni vele, arra sosem szavazunk. Aki egyszer „bejött”, annak hajlamosak vagyunk elnézni a ballépéseit, hibáit, ügyetlenkedéseit is. Viszont, ha elfordultunk egy jelölttől, vagy egy párttól, akkor szinte lehetetlen minket visszafordítani. A kampányok pedig egyértelműen arra álltak rá, hogy ezt a bizonyos személyes szimpátiát kialakítsák, megerősítsék. A nagykönyv szerint a szavazási opció a választási programok versenye alapján kellene, hogy kialakuljon. Vagyis elolvassuk a pártok ajánlatát, egyeztetjük a mi elveinkkel, elvárásainkkal, vagy ha van olyan, elképzelésünkkel a világról, majd döntünk. De ez csak elmélet, a gyakorlatban egészen másképp működik az egész. És ezt a pártok nagyon jól tudják. Míg régebb füzeteket nyomtattak a választási programokkal, ami sok-sok-sok oldalban tartalmazta, hogy az illetőnek milyen céljai vannak, milyen közpolitikákat alkalmazna, addig ma gyakorlatilag képregényszerű a kommunikáció: nagy, színes, tetszetős fotó, alatta egy tőmondat. És millióegy filmecske, ahol elmondják nekünk a dolgokat, nehogy mi kelljen elolvassuk. Mert hát a régi füzetecskéket úgy sem olvassa el soha senki. Talán az, aki írta. Vagy még az sem, mert általában minden fejezetet az illető téma szakértője költötte. Szóval maradjunk abban, hogy a korrektoron kívül senki nem olvasta.
Úgyhogy, ha teljesen véletlenül, valaki tényleg alaposan utána nézne, hogy ki, mit ajánl, például egy politikai elemző, egy szociológus, esetleg egy államvizsgára készülő diák, annak semmi esélye. Én pedig kívánok mindenkinek sok sikert eligazodni a szép, színes, tetszetős képregény rengetegben.
