Polcz Alaine: Asszony a fronton
Gyermekkoromban naivan azt hittem, én úgy fogom leélni az életemet, hogy az agressziónak és a halálnak a magasiskoláját nem kell kijárnom.
A szomszédban háború van. A világ számos sarkán háború van, csak a többi nincs elég közel, hogy elérje az ingerküszöbünket. Gyermekkoromban naivan azt hittem, én úgy fogom leélni az életemet, hogy az agressziónak és a halálnak a magasiskoláját nem kell kijárnom. Hogy tudjam, minek a hiányának örülhetek, végigolvastam a háborús irodalom nagy részét. Ha valakit zsidózni hallok, azonnal kezébe nyomnám az Orvos voltam Auschwitzbant, hadd tesztelje érzéseit azon a könyvön. Ha valaki azt állítja, Amerika mindig kivont zászlós győztes volt, az olvassa el az Oroszlánkölyköket, vagy próbáljon Yossarian módjára kilépni A 22-es csapdájában körvonalazott abszurd őrületből. Vagy nézze meg A szarvasvadász filmet, azóta is kiráz a hideg az „orosz rulett” szókapcsolattól. Ha valaki azt nem tudja elképzelni, mit jelent egy kisgyermeknek a háború, annak ajánlom A festett madarat. Napokig nehezen fog lenyelni egy kanálnyi levest is.
Mára a háború természetrajza megváltozott. Már nem lovon száguldó, artikulálatlanul üvöltő férfiak rontanak egymásra. Repülők, tankok, gránátok még vannak, hátrahagyott rothadó hullák és megcsonkított testek úgyszintén. De valahogy burkoltabb lett az egész, átláthatatlanabb, azt is nehéz megállapítani, hogy pillanatnyilag ki áll nyerésre. Háborúba a résztvevők legtöbb 10 százaléka vonul lelkesen, hazaszeretetből, meg mit tudom én milyen ideológiáktól vezérelve. De őket is megtöri a tapasztalat. Mert nem természetes, hogy 19 éves fiúknak nem a szerelmen, családalapításon vagy karrierépítésen jár az eszük, hanem azon, hová bújjanak fedezékbe, és hogy lőhetnék ki ők az ellenséget, hogy ne az ellenség puffantsa le őket. A nagyszülők, dédszülők közül egyre kevesebben élnek, hogy mesélhetnének arról, milyen volt huszonévesen hazavergődni az orosz fogságból. Nagyanyáink, dédanyáink mondhatnák el, hogy mit jelent az éhség, a gyermekeket tizedelő járvány, az orosz felszabadítás. Keveset meséltek, keveset kérdeztünk.
Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvére folyton utalnak háborúról szóló esszékben, ez az önéletrajzi regény engem eddig valahogy elkerült. Nemrég elolvastam, és most azon művek sorát gyarapítja, amelyeket azoknak az asztalára helyeznék, akik szerint egy háború indokolt lehet. A háborúnak áldozata a fronton elhulló kiskatona, a megtámadott ország, a támadó ország népe, az egész kontinens vagy a világ. Arról is keveset beszélünk, hogyan lettek a nők a háború áldozatai. Valószínűleg a szégyenérzet tartotta vissza az asszonyokat, hogy elmeséljék borzalmas tapasztalataikat.
Polcz Alaine nem egy átlagos asszony. Mégis hosszú időbe telt, amíg el tudta mondani. A második világháború vége két tűz között, egy magyarországi kis településen érte. A bevonuló orosz katonák megszámlálhatatlanul sokszor megerőszakolták nem csak őt, a 70 év felettieket is. Ebben a könyvben van szó a törött hátgerincű nőkről. Nem, nem bottal ütötték őket, míg roppant a csontjuk. Tulajdonképpen nem is akarták eltörni, csak olyan bizarr pozícióban, olyan heves mozdulatokkal erőszakolták őket a csupasz földön, hogy a gerinc feladta.
A háborúnak mindenki áldozata, a győztes is. A háború az emberiség legborzasztóbb találmánya, legalizált gyilkosság és nemi erőszak, mesteri szintre emelt önpusztítás. Ha nem hiszik, olvassák el Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét. Hallani fogják a roppanó hátgerinc hangját.
