Ami minden erőfeszítést megér – rendhagyó útinapló az Adrenalin Parkból

Miért éri meg órákon keresztül izzadni, fizikai határainkat az utolsó leheletig kitolni, az összes izmunkat és minden gondolatunkat arra összpontosítani, hogy elérjünk egy fa tetején csüngő kötélhágcsót? Természetesen, csak a cikk végén derül ki. Rendhagyó kirándulónapló az Adrenalin Parkból.  

Korábban is szerettem túrázni, kirándulni, a szabadban lenni. Számomra ehhez általában hozzátartozott a fizikai határaim feszegetése is. A utóbbi pár hónapot követően azonban még inkább szükségét éreztem annak, hogy mozogjak. A karantén után így beszereztem egy biciklit, amivel aztán össze-vissza járhatom Kolozsvárt és környékét. Egyértelmű volt, hogy az Adrenalin parkba is biciklivel megyek. Igaz, a kirándulás izgalmasabbra sikerült, mint reméltem.

A letérő utáni kb. 10. megálló. Igaz, hogy gyönyörködnünk is kellett, de azért a terep sem volt semmi. Legalábbis nekem, aki még csak most fogott neki az „extrém” sportoknak.

A parkot több módon is meg lehet közelíteni annak függvényében, hogy Kolozsvár melyik részéről indulunk. Haladhatunk az E60-as úton Torda felé, Erdőfelek (Feleacu) irányában. A tetőn jobbra kell letérni, ahol 4 km után elérjük a Mikesi házakat (Casele Micești). Követjük a piros csík turistajelzést és miután elérkeztünk egy T alakú útkereszteződéshez, balra fordulunk. Körülbelül 300 méter után érkezünk meg a helyszínre.

De indulhatunk a Monostor irányából is, ekkor a Szent János úton kell haladni, majd miután a Bükki utat kereszteztük induljunk a Csillagvizsgáló irányába. Innen akárcsak a fentebb leírtaknál jobbra kell térni egészen, míg elérjük a Mikesi házakat. Az útvonal innen már azonos.

Mindkét esetben csak az utolsó néhány kilométer kőút, így autóval is bátran megközelíthető. Ha biciklivel szeretnénk feljutni, akkor én mindenképpen a Szent János utat ajánlom, igaz, egy elég hosszan tartó emelkedőt kell megmászni, de legalább a táj kellemes.

Mi egy harmadik lehetőséget választottunk, mégpedig a bükki erdőn keresztül vezető ösvényt. Fontos, hogy itt csak akkor induljunk el biciklivel, ha legalább egy jó állapotban lévő terepbiciklink van, másként elég nagy szenvedés. A terep viszont elképesztően izgalmas, igaz itt is kell mászni eleget, de a látvány kárpótol. Képzeljék el, hogy egy lombkorona égbolt alatt tekernek a friss levegőn, zegzugos kis ösvényeken keresztül. Ennek az ösvénynek az eléréséhez rögtön a Szent János út elején kell letérni balra a sportpályák fele, de azokat már nem kell megközelíteni, még azelőtt kell az erdő között megkeresni az ösvényt, hogy elérnénk őket.

Már az erdőben tekerve megfordult a fejemben párszor, miközben azon küzdöttem, hogy feljebb és feljebb jussak, anélkül, hogy leszállnék a bicikliről, hogy miért érdemes ekkora erőfeszítést bevetnem, ahelyett, hogy pihenéssel tölteném a szombatomat. Mert nem épp a legegyszerűbb „kezdőként” megküzdeni a Bükki erdővel. De minél előbbre jutottam annál inkább be kellett látnom, hogy nem csak a látványért érdemes.

Az Adrenalin Parkba érkezésünk első perceit papírok kitöltésével és a szabályzat elolvasásával töltöttük. A parkba való belépéskor eddig is kellett egy személyi felelősségvállalásról szóló nyilatkozatot kitölteni, de most a járvány miatt ez még szigorúbb. Ennek ellenére viszonylag gyorsan megy, magyar és román nyelvű formanyomtatvány közül is választhattunk. És akkor ezután következett a kaland… Nem! Ezután az következett, hogy meg kellett pihennünk, hiszen már a bicikli út is fárasztó volt.

Mielőtt a pályákra felengedtek természetesen megkaptuk a szükséges felszerelést és elmondták azt is, hogy milyen kötelező szabályokat kell betartanunk. Fontos már az első körben elsajátítani a karabinerek pontos használatát, azokkal tudjuk magunkat a magasban kibiztosítani. Az indulás előtt mindenkinek végig kell csinálnia egy gyakorlópályát a vezetők segítségével és útmutatásával. Ha ezt a bevezető akadályt jól vesszük, onnan már csak az erőnlétünkön és ügyességünkön múlik, hogy milyen kalandokat választunk.

Az Adrenalin Parkban több különböző nehézségű pálya közül választhatunk. Mindeniknél más-más feladatot kell teljesíteni. Vannak tiroli pályák, ahol csak szabadon csúszol a levegőben két fa között, van az égbe lengő hinta, van hogy kötélen kell mászni, időnként farudakon, máshol egy dobban. Nemrég pedig egy mászófalat is felállítottak az Adrenalin Park munkatársai, ez most a legnagyobb újítás a park területén.

A pálya kiválasztásakor fontos a fokozatosság: két-három piros pálya után úgy gondoltam, elég bátor vagyok kipróbálni az extrém pályát. Úgy gondoltam, hogy még nem vagyok annyira fáradt, és ha most nem, akkor soha. Megkérdeztem az egyik a ott dolgozót is, ő azt javasolta, hogy szükségem lenne még néhány edzőpályára, hogy végig tudjam csinálni. Igaza lett. Habár nekifutamodtam, hogy végigmegyek a feketén, be kellett látnom már az első akadálynál, hogy nem vagyok képes rá. A humoros az egészben, hogy miután leszálltam, két 8-10 éves gyerek vígan mászott végig a pályán.

Az extrém fekete helyett választanom kellett egy egyszerűbb pályát. De bevallom, azon már tényleg csak végigmásztam. A befizetett összegért két órát szórakozhatunk az Adrenalin Parkban, de az igazság az, hogy az olyan alkalmi mászók, mint mi, nem is bírják többet két óránál. És akkor még ezután kellett hazabiciklizni. Na de miért jó, ennyit szenvedni? (Aki eljutott ilyen lentre a cikkben, az megérdemli, hogy megtudja az igazat!) Mert rövid időn belül nyújt sikerélményt. Fontos tisztában lennünk azzal, hogy mik az erősségeink, mennyire vagyunk fittek, erősek. Onnan kezdve pedig mindig csak egy kicsit előrébb kell helyezni a célt, és rögtön sikerélményünk van. Számomra az első biciklin megtett 15 km már az volt, aztán jöhetett a 30, aztán már 50 km-nél – bár alig értünk vissza a városba – úgy éreztem, hogy tettem valami igazán izgalmasat. A másik dolog a szabadság érzése. Annak a felszabadító érzésnek a hatalma, hogy átléptem a saját határaimat. Beledőlni a hámba és csúszni a tiroli kötélpályán 10 m-t úgy, hogy picit tériszonyom is van, és amúgy is hogy tudjam csak úgy beleengedni a magam a levegőbe??? De az a pillanat, amikor elrugaszkodom a fától, mindig hihetetlenül felszabadító.

Nem mondom, hogy nem szenvedek: a biciklin az emelkedőkön, a fa tetején, amikor nem érem el a következő célt és csak lógok. De valahol mindig csak még egy kis lépést kell megtenni, és aztán még egyet és még egyet, s ezután megpihenni mindig olyan jó.

Szerző: Kristály Bea

Képek: Gödri Júlia, Kristály Bea 

Articol editat de kristalybea, 15 július 2020, 11:11 / actualizat: 15 július 2020, 14:19