Könyvjelző – „Márquez kamaszkori szenvedélyem, úgy éreztem, a Buendía családhoz tartozom…”
Articol editat de zsoltferencz, 21 március 2018, 15:23 / actualizat: 5 július 2020, 16:34
Tizenhat-tizenhét évesen, amikor a Száz év magányt olvastam, az ember általában olyan, mint a szivacs: minden nagy hatással van rá. Nekem Márquez ilyen szempontból megváltoztatta a világlátásomat, az életemet. Elég pesszimista kamasz voltam, és miután már több kötetet is olvastam Márqueztől és más dél-amerikai íróktól, megnyílt előttem egy olyan világ, amelyben a derű és az optimizmus mindent felülmúl és mindenen felülkerekedik. Annak idején ez jót tett a személyiségem fejlődésének. Erdélyben biza kicsit borongósan és végzetesen látjuk a világot…
A Száz év magány és A pátriárka alkonya a 20. század emblematikus regénye, a Tizenkét vándor novella pedig felmutatja azt, hogy Márquez közben zseniális novellaíró is volt. Tizennyolc éven keresztül írta ezeket a novellákat, csiszolta és formálta, mire megjelentek, már a Nobel-díjat is megkapta, nagyon letisztult stílusa volt, igényes önmagával, és ez nagyon meglátszik ezeken a novellákon.
Márquez írásaiban ott lebeg a végzet, de nem úgy, ahogy nálunk, Európában, Erdélyben meg a Mioriţában. Nem az a fajta végzet lebeg ott, ami ellen nincs kitérés és ami mindig összhangban van az ember elgondolásával. Márqueznél a szereplőket vagy kijátssza a végzet, vagy ők játsszák ki a végzetet. Elcsépelt, hogy a szerző neve egyet jelent a mágikus realizmussal, de ez így van: úgy tudja előadni ezeket a helyeteket, hogy elhisszük neki. Olyan szépen és mesterien keverednek a misztikus elemek a valósággal, hogy tőle ezt teljes mértékben elfogadjuk.
Beszélgetőtárs: Ferencz Zsolt
