Címlap » Vezető » Főoldal » A kolozsvári Szent Erzsébet-ispotály, a város egyik legrégebbi szociális-egészségügyi intézménye

A kolozsvári Szent Erzsébet-ispotály, a város egyik legrégebbi szociális-egészségügyi intézménye

„Nincs új a nap alatt!” – érvényes ez a régi bölcsesség az emberi lét és tevékenység minden területére.

Manapság is, akárcsak sok évszázaddal ezelőtt sok szó esik a szociális ellátás, valamint az egészségügyi szolgáltatások minőségéről. Amikor ezekre gondolunk, elsősorban az úgynevezett szociális otthonok, avagy idősek otthonai, az aggmenházak, valamint a kórházak jutnak eszünkbe. Ezeknek az intézményeknek azonban több száz éves múltjuk van. Kolozsváron a középkortól fogva három ilyen intézmény működött: a Szent Erzsébet, a Szentlélek és a Szent Jób tiszteletére szentelt ispotályok. Közülük a legnagyobb és a legtovább fennmaradó a Szent Erzsébet ispotály volt.

A kolozsvári ispotályokkal kapcsolatos információk nagy része a javukra történt adományokkal kapcsolatos. Az első ispotályra vonatkozó említés egy 1332-es tizedjegyzékben található. 1366-ban már egy Nagy Lajos által kiadott oklevélben úgy emlegetik a Szent Erzsébet ispotályt, mint létező és működő intézményt. Egy 1496-os végrendelet a külvárosba jelöli meg az intézmény helyét. Egyik lelkes támogatója Szapolyai János király felesége Izabella volt. 1577-ben mentesítette az ispotályhoz tartozó mérai jobbágyokat az adó és a dézsma fizetése alól, illetve adományozott két szőlőt, egy sütőházat és két kertet nekik. A fejedelmi donációk közül a legjelentősebb az évenkénti 2000 kősó volt, amely jelentősen hozzájárult az ispotály működtetéséhez. Az intézmény az egyik legjelentősebb végrendeleti adományt 1525-ben kapta. Dezső Antal mérai nemes és felesége, Anna beköltöztek az ispotályba és a birtokukba lévő Méra nevű falu felét annak minden jövedelmével és hozzátartozójával az ispotálynak adományozták. A város szabad királyi városi státuszának elvesztése (1665) után zűrzavaros időszak kezdődött az ispotály életébe is. Valamikor 1670 körül a Szentlélek ispotály összeolvadt a Szent Erzsébettel és Szent Erzsébet néven folytatta tovább működését. Ugyancsak ebben az időszakban költöztették be az intézményt a város falain belülre az úgynevezett Kautusch-féle piacsori házba (Szentegyház utca), amelyet szintén végrendeleti úton kapott meg még a 15. század végén.

Az 1557 óta unitárius aggmenházat 1718-ban a katolikusok vették át. Ekkor került át az intézmény főfelügyelete a város kezéből a mindenkori erdélyi püspök kezébe, de ez nem azt jelentette, hogy a város befolyása teljesen megszűnt az intézmény felett.

1767-ben Bajtay Antal püspök elrendelte a fertőzési gócpontot jelentő ispotály kitelepítését a belvárosból‚ s minden valószínűség szerint csere útján jutottak a kiürülőben lévő szentpéteri minorita rendház birtokába. Főtéri házukat a minoriták használták‚ amíg felépült a Belső Közép utcai templom-rendház együttesük. A szentpéteri aggmenházba 1718-tól egészen Mária Terézia 1768-as rendeletéig katolikusok és reformátusok laktak. 1768 után csak katolikus bentlakókat vehettek fel. Az intézet élére a püspök többnyire egy-egy tekintélyes gondnok-igazgatót nevezett ki‚ akit egy számvevő ispán‚ egy orvos és egy lelkész segített a vezetésben. A szentpéteri egyházközség és az aggmenház lelki irányítása 1818-ban egyesült‚ ettől fogva ugyanaz a minorita atya végezte a lelkigondozást mindkét helyen.

1878-ban Ferencz császár elrendelte, hogy az intézmény viselje az uralkodó nevét is, így innentől Erzsébet-Ferencz szegények háza lesz a neve. Az új kettős elnevezés nem tudott meggyökerezni és hamar feledésbe merült.

A 1790-ben merült fel a kérdés, hogy az aggmenházat akár betegek gyógyítására alkalmas korházzá is lehetne alakítani, azonban a kijelölt vizsgálóbizottság nem tartotta az intézmény alapításának céljával összeggyeztethetőnek a tervet. Így 1818-ban a betegek ellátására megalapították az óvári Karolina korházat és az ispotály számára létfontosságú évi 2000 kősó adomány felét az új intézménynek rendelték ki. Ez nagymértékben csökkentette az ispotály erőforrásait és így kapacitását is.

Az 1855-ös évekre az épület állapota jelentősen megromlott, ekkor döntöttek a jelenleg is álló épületkomplexum megépítéséről. Az épület román és gótikus elemeket kombináló romantikus stílusban épült. Tervezője Hottner Ferdinánd vagy Böhm János lehetett. Az épület az 1870-es években nyerte el mai alakját. 1948-ban az aggmenház állami gondozásba került‚ a kert egy részét 1958-ban a Politechnikai Intézet építkezéseihez választották le. 1973-ban épületmegosztásra került sor: a parókia helyiségeit‚ a papi lakást átírták az egyházra. Napjainkban 110 férőhelyes öregotthon működik benne, amelyet a Megyei Szociális Gondozó és Gyermekvédelmi Hatóság (Direcția Generală de Asistență Socială și Protecția Copilului, DGASPC) üzemeltet.

A BBTE Történelem és Filozófia Kara, a Magyar Történeti Intézet és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága március első hétvégéjén Kolozsváron tartotta a Történelem, civilizáció, kultúra doktori iskola 4. konferenciáját, ahol Ladó-Kajtár Gyöngyvér A Szent Erzsébet-ispotály vezetése a 18. század első felében című előadását is meghallgathatták az érdeklődők. Ezáltal többek között igazolást nyerhetett az a mondás is, amely szerint az emberek világában „nincs új a nap alatt”.