Címlap » Vezető » Főoldal » Amerikai magyar lét: színesen tragikus Munch-festmény

Amerikai magyar lét: színesen tragikus Munch-festmény

Balázs László 76 esztendős, Nagyváradról Arizonába emigrált tanár, antropológus, történész-újságíró otthoni éveiről, az ausztriai lágerekről is mesélt.

Elsősorban nagyváradi vagyok és mindig hazahúz a szívem. Családom szétszóródott Bázelben, Budapesten, Svédországban. Az otthoniak sokszor mondták: a patkányok elmenekültek. Bár emigránsnak lenni annak, aki kultúrembernek tartja magát, ha nem is vallja be, nagyon fájdalmas.

Edward Munch: Tavaszi este a Karl Johann úton, 1892

László Tibor kollegánk nemrég Bázelben találkozott a családlátogatáson tartózkodó, Egyesült Államokban élő 76 esztendős Balázs Lászlóval és előkapta fegyverét, a mikrofont, hogy nekiszegezze a Nagyváradról Arizonába emigrált magyar-és romántanár, antropológus, történész-újságírónak. László a nagyváradi Fáklya folyóirat szerkesztőségéből „dobbantott”. A lapnál töltött évekről mesél, majd a határátlépésről, az ausztriai láger-életről, az amerikai magyarok kulturális életéről, ékszergyártó hobbija által fűszerezett nyugdíjas koráról. Kalandos életút rajzolódik ki az interjúból.

Most már nem költöznék haza. A gyerekeink, az unokáink kinn élnek, a kis vagyonkánk ott van…és azok a magyarországi, meg erdélyi közállapotok… Nemrég voltam Váradon, sokakkal beszélgettem, nagyon sok negatívumot meséltek, nem kulturális, hanem politikai vonatkozásban. Igyekszem mértéktartó lenni, de ez néha undorral tölti el az embert. Elképesztő, ami közéleti szinten folyik a magyar belterjes életben is. A fájdalomban ott az öröm, hogy sok szemétségtől megszabadultam. De azért a fajtámnak és az erdélyi kultúrának hálás vagyok és ezzel minden jóérzésű, kulturált emigráns így van: hálás a szülőföldnek, a magyarságnak, az egyházaknak, a tanárainak. Nélkülük idegenben nem boldogulhatott volna.