A „tanító” rangja
Articol editat de csatari.melinda, 16 szeptember 2017, 20:02 / actualizat: 5 augusztus 2020, 9:52
Vidéken kezdte pályáját, majd Kolozsvár több iskolájában tanított, de szíve csücske a Látássérültek Iskolájában eltöltött tizenegy év.
Horváth Gabriellát most tanári emlékeiről faggatjuk, jövőhéten pedig idegenvezetőként, kirándulásszervezőként megélt csodáiról mesél nekünk.
Vasasszentgothárdon nem ismerték a „tanár” fogalmát. Én voltam a „tanítónéni”. S eszembe jutott Fényi István magyartanárom, (nagykárolyi költő-tanár, akinek a pályámat, az életszemléletemet köszönhetem, mindent, ami szép és jó), aki azt mondta, hogy nincs a világon ennél szebb minősítés, mint ha valakinek azt mondják, hogy”tanító”. Így voltam tanítónéni a Mezőségen.
Életem legszebb időszaka volt a „Vakiskola”. Az én számon keresztül szűrődött le az egész magyar irodalom. A nagy kedvencek az ép, erős szereplők voltak: János Vitéz, Toldi Miklós. Azt hiszem, hogy önmagukat szerették volna olyannak, mint amilyenek ezek a hősök. Minél sérültebbek, annál jobban imponál nekik az erős ember. Az erős egyenlő széppel is, meg jóval is… S akkor Toldi szép is volt, jó is volt, aki állt az úton, azt mondták, hogy várt egy ofiţer-t, ugye az Laczfi nádor maga, jött a had, a soldat-ok, elmesélték. Toldi György pedig kivitt a balkonra egy fotelt és oda leült… azt mondták, hogy ő olyan nesimţit volt.
Ezeket a gyerekeket a kukában találták, a vonatban, meg az árvaház kerítésén. Nagyon töményen kellett szeretni és sokat simogatni őket.
Szerkesztő: Csatári Melinda
