Nyílt tengeren, zárt magányban
Az óceán mindig tartogat meglepetéseket, folyamatosan az életére tör hódítóinak, különösen, ha ezek egy olyan nemzet fiai, amelynek még tengeri kijárata sincs. Az első út nehézségeit a tapasztalatlanság mellett az is tetézte, hogy a szaknyelvben „örömútként” emlegetett, egyenlítői kellemes meleg szelekkel tűzdelt útgyűrű helyett az életveszélyes, fagyos időjárású, jéghegyes déli jéghatár vonalát választották. Amikor 1985 szeptember 26-án a horvátországi Abbáziából elindultak, két eshetőség létezett: helytállni, világot látni és hírnevet szerezni, vagy pedig eltűnni az óceán mélyén. A szerencsésebb forgatókönyv vált valóra.
Varga Mihály Márton arról faggatta a hajóst, hogy mi ösztönöz valakit arra, hogy ilyen embertpróbáló vállalkozásba fogjon, hogy az év harmadát egyedül töltse, gyilkos hullámok között? Hitről, magányról, „forró helyzetekről”, fizikai és lelki „megfeszülésekről” is szó esik. „Ha túléled a vihart, ha elcsendesedik körülötted minden és meglátsz egy kis napsugarat, úgy eltűnnek az életveszélyes gondolataid, mint a köd” – meséli a hajós, akinek szeme csillogásából titkok, nehéz láncon tartott történetek sejlenek fel.
Bár a víz árja az úr, Fa Nándor gályájának sikerült mindig felül maradnia. Most búcsúzik a tengerektől, az óceánoktól, de nem legyőzöttként. Többször járt a Horn-fokon mint Erdélyben, úgy ismeri a világot mint a tenyerét. Közben, az óceán mellett, sikerült saját mélységeit is megismernie.
Articol editat de csatari.melinda, 9 augusztus 2017, 11:45 / actualizat: 6 augusztus 2020, 9:03
1984-ben társával egyhónapos kiutazási vízumot kapott, hogy az általuk épített, mindössze 15 négyzetméteres Szent Jupáttal vitorlázzanak. A kirándulásból végül egy 700 napos, 70 ezer kilométeres földkörüli utazás lett.
Az óceán mindig tartogat meglepetéseket, folyamatosan az életére tör hódítóinak, különösen, ha ezek egy olyan nemzet fiai, amelynek még tengeri kijárata sincs. Az első út nehézségeit a tapasztalatlanság mellett az is tetézte, hogy a szaknyelvben „örömútként” emlegetett, egyenlítői kellemes meleg szelekkel tűzdelt útgyűrű helyett az életveszélyes, fagyos időjárású, jéghegyes déli jéghatár vonalát választották. Amikor 1985 szeptember 26-án a horvátországi Abbáziából elindultak, két eshetőség létezett: helytállni, világot látni és hírnevet szerezni, vagy pedig eltűnni az óceán mélyén. A szerencsésebb forgatókönyv vált valóra.
Varga Mihály Márton arról faggatta a hajóst, hogy mi ösztönöz valakit arra, hogy ilyen embertpróbáló vállalkozásba fogjon, hogy az év harmadát egyedül töltse, gyilkos hullámok között? Hitről, magányról, „forró helyzetekről”, fizikai és lelki „megfeszülésekről” is szó esik. „Ha túléled a vihart, ha elcsendesedik körülötted minden és meglátsz egy kis napsugarat, úgy eltűnnek az életveszélyes gondolataid, mint a köd” – meséli a hajós, akinek szeme csillogásából titkok, nehéz láncon tartott történetek sejlenek fel.
Bár a víz árja az úr, Fa Nándor gályájának sikerült mindig felül maradnia. Most búcsúzik a tengerektől, az óceánoktól, de nem legyőzöttként. Többször járt a Horn-fokon mint Erdélyben, úgy ismeri a világot mint a tenyerét. Közben, az óceán mellett, sikerült saját mélységeit is megismernie.
Riporter: Varga Mihály Márton
Szerkesztő: Ferencz Zsolt, Csatári Melinda
