Címlap » Műsorok » Kontűr » Örömzenélés nem bulvárszinten – szubjektív koncertesszé

Örömzenélés nem bulvárszinten – szubjektív koncertesszé

Vincze Lilla igazi Napóleon. Még a Farkas utcában is. Hódít. Közös nevezőre hoz. Magunkat egymással, magunkat önmagunkkal. Ennek a koncertnek a főszínpadon lett volna a helye. Sok szempontból. Minden szempontból. Ha a zenekar, ha Lilla kvalitásait, művészi teljesítményét, múltját, eddigi életművét vagy akár – urambocsá’ – a népszerűségét vesszük figyelembe.

De. Lehet, hogy így még hitelesebb, még hatásosabb volt. Kivetítők nélkül, borús égbolt alatt, de nappali fényben, „nem bemelegített” közönséggel. „Csak” a zene, csak Vincze Lilla, csak a zenésztársak, csak a Napoleon Boulevard színpadi jelenléte, jelen-léte, amely pillanatok alatt együtt-létté nemesedett. Számomra (ritka ajándéka ez a mind kisbetűsebb egyéni és közösségi sorsunknak) már a legelső pillanatokban, amint Lilla megszólalt. A még hézagos, félig üres nézőtér előtt.

A rendkívül képzett, kiművelt, fantasztikus hang, a virtuozitás, a mesteri hangszerelés, s amit még a zeneelmélet és -esztétika számonkérhet és -tarthat, mind-mind csak ráadás. Ezek nélkül nincs varázslat, persze. De csupáncsak ezekkel sincs. Kell a nélkülözhetetlen fölösleg. Ami nincs benne a kottában, amihez a legmodernebb komputertechnika is édeskevés, ami nem tanítható és nem begyakorolható. Ami nem eljátszható szerep, hanem identitás.

A rockszínpadon csak az hiteles, feleim, aki önmagát adja. Ha van mit adnia, persze. Lillának nagyon van, nagyon sok van. És szívvel-lélekkel adja.

Feltárult a Titkok kertje, s „egy kis pici láng” most is elég volt, nemcsak célpontnak, hanem önazonosság-pótléknak is, amikor tudatosítani kellett, hogy „nem ismerek magamra„, „mi van velem, hol vagyok én?”

És rádöbbenhettünk, hogy az önmagunk keresésének fájdalmas katarzisa sem ronthatja meg a bennünk élő homo ludenst, a játékos gyermeket és felnőttet, s igenis jó volna ég és föld között szédülni a saját fejünk fölött, mint Júlia (s akkor mi férfiak talán Rómeókká válnánk újra, vagy végre-valahára, mert egyre kevesebb a vér a pucánkban és egyre több a konformizmus és megalkuvás hétköz- és ünnepnapjainkban), s tudatosítani, amit Lilla egész lényével és dalaival sugárzott nekünk ezen a borongós, estébe nyúló szerda délutánon, kettőezertizenhat augusztus 17-én: hogy az élet nemes játék, s a lényeg, hogy jónak kell lenni.

Persze csak ha tudunk. S e koncert nagy erénye és titka, hogy elhitette velünk újra: képesek vagyunk rá. De legalábbis érdemes próbálkozni, aztán lesz, ami lesz. Na nem görcsösen-ájtatosan, hanem a játék és szeretet szelíd derűjével a szívünkben, lelkünkben. Mert még van szívünk és lelkünk, legalábbis egy pici még maradt belőle ebben a vadkapitalistává globalizált, impotens posztmodernitásban, vagy nem? Köszönjük, Lilla, köszönjük, Napoleon Boulevard!

(Mihály István)