Magyarnyelvitisz anyanyelvöltéssel

Anyanyelvem van – és ez mással is előfordult már. Éppen ezért nem kellene nagy dolognak lennie. A földrajz, a történelem és a legkevésbé szeplőtelen biológia úgy sakkozta, hogy a magyar lett az anyanyelvem. Egy cipőben járok további néhány millió emberrel… szóval erről írni, hogy nekem anyanyelvem van? – ugyan már, és tudnom kellene legyinteni. De valami miatt nem megy, valami miatt ez az anyanyelv-izé mégis nagy dolog, s néhány éve érnek már bennem a gondolatok. Ugyanis nem tudom, kinek mennyire édes a maga anyanyelve. A sajátomról úgy érzem, hogy olyanfajtán csak, ahogy a keserű számban édessé ízesülhet. Hadd mondjam el, elméletek helyett történetekben, miért.

Articol editat de , 23 január 2015, 21:51 / actualizat: 25 január 2015, 17:35

Mire való a nyelvünk?

Városszélen nőttem fel, sok kölyökkel, akikkel játszani, beszélni kellett valahogy. Focizni. Vasalt nadrágban, fehér ingben a templomot nem hagyjuk, a templomot s az iskolát, de a focilabda prózai. A foci minden eleme, a kitérdelt nadrágtól és felhorzsolt könyöktől a tömbház falára mázolt kapuban pukkanó bombáig, ami után a kapus a csatár anyja felől kezd érdeklődni – mind hétköznapi. Gyerekkoromban nem azért beszéltem, hogy Berzsenyivel zenghessen a mellkasom, hanem mert voltunk jónéhányan és érteni akartuk egymást. Sikerült magyarul is, románul is.

A nyelvet kiölteni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem

Az iskola az anyanyelv szempontjából nagyon furcsa állat. Úgy sikerült, hogy mind magyar nyelvből és irodalomból, mind pedig románból (román mezőnyben) versenyekre járattak a tanáraim, minimum megyei szakaszig. Verselemzés, fogalmazás, kreatív írás (még nem így hívták), házikó-rajzolós nyelvtan, helyesírás, meg amit akartok. Az általános iskolában egy afféle, már a bajuszát pödörgető, szigorúan kontyolt asszony volt az egyik magyartanárnőm, na ő közölte velem először, hogy nem tudok az anyanyelvemen. Persze sarkítok, nem éppen így mondta. De azért mégis. Miután végigolvastam a háziolvasmányokat, és beadtam a jegyzeteimet, amiket valami felettébb nehezen belátható okból azzal a helyesírással írtam, amit az olvasmányokban találtam-láttam, azt mondta a jegyzeteim alapján, hogy nem tudok helyesen írni. S néz a magyar, hogy magzat kora óta hallja, és lassan évtizede olvassa meg veti a betűket a tulajdon édesanyanyelvén, és mégsem tud helyesen írni. Meg (implicite) azok sem, akiktől ellesett ezt-azt. Nem tud, értsük meg!

Repül a helyesírás, ki tudja hol áll meg

Az Akadémia A magyar helyesírás szabályai. 11. kiadás nevű jószága olyasfajta vaskosabb könyvecske, amivel kis híján vadászni lehet. A szótár részt nem számolva is van benne bő száz olyan oldal, ami a hangzásszerintis bevezetőt követően összesen 299 pontban taglalja a tudnivalókat. Azaz mindössze ennyit kell tudnom nekem, anyanyelvi beszélőnek meg írónak ahhoz, hogy ne férhessen hozzá kétség: az vagyok, aminek mondom magam, nem csak egy jött-ment imposztor. Úgy látszik, ez a konty-dolog visszatérő motívum, mert egyetemen a magyar-finn szakon kora reggeli órában kínoztak helyesírással úgy, hogy szinte elbuktam a vizsgát konty-tanárnőnél. A vizsgán felszolgált tételek közt volt a tárkonyos borjúragúleves, amihez ízlés szerint járt a zsenge báránysült rozmaringos újburgonyával vagy aszalt szilvával. Csömörlöttem, de hol van még a desszert?

Román helyesírásból sosem volt bajom. Van pár kötőjel, néhány perverz különírás-egybeírás, ritka sajátos esetek és kész. Hallom, írom. Nem is tudom, láttam-e valaha olyat, hogy a román helyesírás szabályai százhúszoldal. Ha angol szók nyújtóin ugrálok, arra kell figyelnem, hogy a nyelvet ismerjem és a kacifántos írásképben el ne vesszek. Ne írjak ágyat a rossz helyett, partot a biztos helyett, tündért a komphajó helyett. Valahogy finnül is sikerült megtanulnom írni. No de az anyanyelvemen ugye nem tudok.

Egyszer könyvesboltban lapozgattam, ami a polcon volt, így akadtam rá Faludy György vonatkozó véleményére. Fel is lélegeztem, meg beláttam, hogy mekkora a baj helyesírás-ügyben.

A nyelvnek gyulladása

Tapasztalatom, hogy az anyanyelvem helyesírásának kérdése csak a madzag egyik vége. Az egyen-billengészeti körduplányok és nyaktekerészeti mellfekvencek mai jogutódjai valami miatt úgy hiszik (vannak, tisztelet a kivételnek), hogy a megannyi kotnyeles amatőr számára ki kell nyilatkoztatniuk, hogyan kell az anyanyelvet használni. Igen, a sajátjukat. Nem egymás megértése, hanem valamiféle eszme céljából, vagyis ne essék félreértés, nem kapotta-párbríz-abonament kérdésekről van szó a népek harcának zajló tengerén porló sziklák vidékein. Hanem olyan bájos apróságokról, hogy mondjuk nejlon vagy nájlon. Deviszont. Nem eszek, hanem eszem. Egyelőre-egyenlőre, úristen!

Mintha a cél tényleg nem egymás megértése volna, hanem egy folyamatábra gépszerű követése, és jaj annak, aki letér a kijelölt ösvényről. Mintha a nyelvet nem mi magunk, a beszélők alkotnánk itt és most, térben és időben mindig különbözőn és a helyzethez igazítva. Mintha az anyanyelv nem arról szólna, hogy visszakérdezek, ha nem értem a másik észjárását, szavait. Mintha kőbe volna vésve, de legalábbis illene kőbe vésni. Az eszperantó ilyen (jes, mi certas), nem a magyar, az én anyanyelvem természetes nyelv, amelyben a létige rendhagyó. Olyan ez a nyelvgyulladás, mintha az anyanyelv az valami hatvanas évekbeli gagyi szoftver volna, amit a gyártó lyukkártyákon kinyilatkoztat, aztán jött-ment kontár anyanyelvi beszélők nehogy hozzápiszkáljanak, a befűzéséhez is doktormérnök kell, mert még elrontják a gyarló laikus kétbalkezesek. Igen, elrontják. És akkor jöhet az újabb szoftverfrissítés újabb gőzpöfögészeti tovalöködöncök anybeszéleti megmondókájával.

Ki itt megszólalsz, hagyj fel minden reménnyel

Például olyan szó, hogy végmegálló, egyszerűen nincs. Vegyem már tudomásul. Ismerek vagy ezer embert, akiknek szólni kellene erről, mert ők tudtuk és szándékuk nélkül a magyar nyelvet méreggel, tőrrel, ékkel támadják, és a nyelvőr az utolsó a végeken, akinek ha rövid, meg kell tolnia a nyelvét egy lépéssel.

De mégis ugyan kit zavarna néhány szerencsétlen flótás, aki jobb híján anyanyelvre akarja egész népét taní-tani, mert önjelölt alapon vagy fogaskerék-logika mentén jobban ért hozzá? Azok ott a katedrákra görnyedve, vagy ma már laptopjukat stírolva, hadd írják a badarságaikat, mi meg beszélünk és írunk ahogy tudunk – úgyis bokán rúg a csapattárs, ha rossz labdát kap. Nem?

Tömeges magyarnyelvitisz

Nos ez a magyarnyelvitisz népbetegségnek tűnik. Az anyanyelv, legalábbis a magyar, kiválóan alkalmas arra, hogy alapot teremtsen a piszkálódásra. Pedig ha összevetjük más nyelvekkel, a némettel például, vagy a rokon finnel, netalán a számival, a magyar nyelv annyira egységes, a különbségek olyan kicsinyek, hogy tényleg a csomót keresi a kákán, aki ezekbe akar belekötni.

A véletlen úgy hozta, hogy épp az én nyelvjárásom vált úgynevezett sztenderddé (irodalmivá aligha), de aztán innentől mindenki parasztos, aki nem úgy beszél, mint ahogyan azt előírják. Ebből nem volt bajom, ám csak a véletlennek köszönhetem tehát.

Nem „probléma”, hanem „gond”. „Odaad nekem” nincs, csak „idead nekem” – nézőponttól függetlenül. Ezekről és hasonlókról tíz perces fejmosásokban részeltettem. Merthiszen az anyanyelvemről van szó (vajon nem kellene nagybetűvel írnom?), legyekszíves. És a szolgálatos nyelvőr véres kardként hordoz körbe egy-egy internetes cikket, hogy na ugye, orrfuvolászati négyzetrongy, ő megmondta csendben, megmondta a hivatásos nyelvőr is hangosabban, és akkor az úgy van. Nyelvőr-anyanyelvi beszélő 1-0. Vesztettem, nincs visszavágó.

Távcsöves bemutatót tartottunk többedmagammal a Főtéren, Mátyás színe előtt. Hajviseletben talán nem, de egy lélekben mindenképp szigorú kontyot viselő asszony úgy gondolta, a napfoltokat bemutató szavaimat meg kell szakítani, mert hát az ikes igék ragozása. Jó, hogy a tekintély-elv megakadályozza, hogy Arany Jánosnak az orrára koppintson valaki a tengerihántásért. Méghogy pusztára épült tündérpalota.

A végmegállót és a helyesírást meg már említettem.

Sarjadsz és egy vagy velünk

Az én anyanyelvem fiatalosan, olykor kibontva is hordja a haját, sosem szigorú kontyban. Nem jár mutatópálcával, nem osztogat körmöst. Nem kioktat, legfeljebb oktat. Nem tekintélye van, ám a tekintete megigéz. A feladat, hogy megértessem magam a másikkal, hogy megértsem a másikat.

Jut eszembe, fellapoztam a helyesírás 12. kiadását. Kacagtam és eldöntöttem, hogy nem érdekel. Kimondom: lebagózom.

Számomra világos, hogy nem annyira észérvekről, mint eszmékről van szó, arról pedig csak veszekedni lehet, érdemben vitázni nem. Valamiféle emberi gyarlóság húzódik meg ebben a gyulladásban, olyasfajta sunyi gondolatmenettel, hogy tegyünk valamit magas polcra, kapaszkodjunk rá és onnan a magasból beszélhetünk és beszélünk is lefelé. Mint első konty magyartanárnőm, aki közvetve a teljes háziolvasmány-anyag szerzőtáborára kijelentette, hogy nem tudnak az anyanyelvükön írni. Itt most az anyanyelv a példám meg a nyelv bősz csőszei. Ám – s ismét tapasztalat -, aki az anyanyelvbe így köt bele, az bármibe beleköt és ismerjük a viccet a nyuszikával, akin megint nincs sapka.

Anyanyelvem kiöltöm könnyeden

Magyarszakos diplomával a zsebemben azt mondom tehát, senkinek sem érdemes azért elharapnia az anyanyelvét, mert valami okosék megaszongyák. Azért végképp nem, ha valami okosékra hivatkozva valakik helyileg is megaszongyák, deméghogy. Számomra az egyetlen kritérium, hogy az emberek értsék és jól értsék, mit beszélek, azt értsék, amit beszélek, és én is értsem, és jól értsem, amit ők beszélnek – mondjuk hogy ennyi a szerepe a szabványosított anyanyelvnek, a többi vagy szaknyelv vagy gyulladásos nyavalya.

Zárásképp pedig kaján vigyorra álló arcvonásokkal kiöltöm az anyanyelvemet 😛