Donát 160: A nép ellensége – a néző kedvence
Thomas Ostermeier
Thomas Ostermeier világhírű német rendező, a berlini Schaubühne társulat vezetője az utóbbi időben arra vállalkozott, hogy színre vigye Henrik Ibsen életművét. Ibsen darabjai közül „A nép ellenségével” kapcsolatban fenntartásai voltak. Túl egysíkúnak tartotta a cselekményt és túl skatulyázhatóknak a szereplőket. Dramaturgiailag átdolgozta az egészet és a végeredmény egy olyan előadás lett, amely a legnyugodtabb emberben is feltámasztja a civil kurázsit, a tettvágyat.
„A nép ellensége” története röviden ennyi: egy kis fürdőváros orvosa, dr. Stockmann felfedezi, hogy a település jólétét biztosító fürdő vize szennyezett, komoly betegségeket okoz. Mindennek hangot is szeretne adni, elsősorban a helyi újságban kívánja megjelentetni a laboratóriumi elemzések eredményét. Csakhogy testvére, a város polgármestere tudtára adja, hogy nincs pénz a vezetékek kicserélésére, a negatív kampány pedig megakadályozná a kisváros további fejlődését, a turisták elmaradása ismét porfészekké degradálná a települést. Lassan-lassan mindenki elpártol Stockmann mellől, ő azonban fanatikusan ragaszkodik az igazsághoz és lakossági fórum elé viszi az ügyet. Ezt az interaktív jelenetet, amely egy monológ kivételével improvizáció, már Ostermeier képzelte hozzá a darabhoz. A befejezést is ő módosította. Ez esetben a feleség édesapja, Stockmann apósa állítja választás elé a fiatalokat: vagy lemondanak a tények nyilvánosságra hozásáról, vagy búcsút mondanak az örökségüknek, egy jól menő cég részvényeinek. Az előadás végén Stockmann és Katharina ott ül az asztalnál, kezükben sör. Kortyolnak és a részvényekre néznek. Majd megint kortyolnak. Lemegy a függöny.
Thomas Ostermeier „A nép ellensége” című előadását két ízben is láthatták a kolozsváriak, az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Ahogy távolodom az élménytől, annál jobban tetszik a produkció és egyre többet gondolok rá. Nem vagyok forradalmár alkat, nem vonulok hetente utcára, még akkor sem, ha osztom a tüntetők véleményét. Nem szeretem az igazság szót, mert nem hiszem, hogy egyetlen egy igazság létezik, nem hiszek abban, hogy a többségben az erő, sem abban, hogy mi, egyszerű polgárok, látványosan bele tudunk szólni a világ menetébe. Összeesküvés-elméleteknek sem vagyok feltétlen híve, de időnként érzem, hogy egyesek pimasz módon kihasználnak bennünket, hogy önös céljaikat elérjék. Amikor „A nép ellenségének” lakossági fórumán elhangzott, hogy „A többségnek mindig igaza van.”, hirtelen azt éreztem, hogy egy színházi előadás képes eszembe juttatni a társadalom minden ambivalens történését, és ugyanúgy magasba lendítettem a kezem, mint a 900-as nézősereg körülbelül 85-90 százaléka. Stockmannal szavaztam, a naiv orvossal, akit a körülmények kedves családapából és amatőr rockzenészből aktivistává változtattak. Ha aznap este szerveznek tüntetést a verespataki aranykitermelés ellen, biztosan én is kivonulok a tömeggel.Pedig a darab valóban nem briliáns, a párbeszédek jó része szájbarágós, már rég tudjuk, mire megy ki a játék, de ők még mindig részletezik az illető szituációt. Időnként arra vágytam, bárcsak újabb párbeszéd helyett zenélnének a színészek, mert azt remekül csinálják. Tátott szájjal hallgattam improvizált zenekarukat. Tökéletes volt. Ahogyan annak csodálatával sem tudtam betelni, milyen díszletet találtak ki a produkcióhoz. Hatalmas fekete táblák, rajtuk a helyiségbelsők krétával rajzolva. Színhelyváltáskor a szereplők lemossák és átrajzolják a díszletet, a lakossági fórum előtt pedig egyszerűen fehérre festik. Sokat mondó gesztus. Most következik a makulátlan emberek győzelme. De nem következik. A gépezet olajozottan működik, egy fecske nem csinál tavaszt. És embertársainkból a legjobb akarattal és a legnagyobb lelkesedéssel sem sikerül fecskét faragnunk.
A környezetszennyezés témája bármennyire is Verespatak felé vitte el az itteni nézők gondolatait, túlzásnak találtam, hogy a közönségből felszólalók mind-mind ezt a témát lovagolták meg. Ostermeier nem egyedi esetekről kívánt beszélni az előadásában, hanem globális problémákról. Ráadásul idejött hozzánk két napra, akkor is próbálni, játszani, ennyi idő alatt képtelenség beleásnia magát egy ország sajátos gondjaiba. Sokkal érdekesebb, hogy miként manipulálnak bennünket, hogyan gyakorolnak nyomást a másként gondolkodókra, a sajtóra, és hogyan vérzünk el egyedül vállalt küzdelmeinkben.Annál furcsábbnak találtam, hogy a Thomas Ostermeierrel másnapra meghirdetett beszélgetésnek ez volt a címe: „Kortársunk Ibsen. Környezetvédelem és kapitalizmus. A nép ellenségétől Verespatakig”. Számos meghívottal zajlott a beszélgetés, mindenki részletekbe bocsátkozott Verespatakot illetően és utcai megmozdulásokat, forradalmakat említett. Aztán Ostermeier egyszer csak megszólalt és onnantól végre arról volt szó, amiről kellett: egy előadásról, ami keményen megmozgatott mindenkit, de amelynek lényege nem áll le Verespataknál. A következőkben Ostermeier – mondhatjuk úgy is – monológját hallják.
Tompa Gábor igazgató a dramaturgiai változtatásokra kérdezett rá, amelyek emberi gyengeségeinket tolták előtérbe és nagyon komoly önvizsgálatra késztették a nézőket.
Visky András dramaturg arról beszélt, hogy a szavazáskor nem nyújtotta fel a kezét, de rosszul érezte magát emiatt. Ahogyan az előadás befejezése után az is, aki felnyújtotta. Szerinte mi egy posztideologikus társadalom egyedei vagyunk, vagyis ideológiamentes életet képviselünk, és a forradalom szó kiüresedett számunkra. Ostermeier esküdni mer rá, hogy az előadásban el sem hangzik a forradalom szó.
