Szülők és gyermekeik olimpiája
Ha a gyerek épp atlétikában jó, hatalmas szerencsénk van: lehet belőle terepfutó, távgyalogló – és nagyjából ennyi, hisz már a nyíltvízi úszás is rizikós, a szennyezett folyóvízben. Bármi máshoz pedig pálya kell, sportcsarnok, úszómedence, illetve egyre jobb és drágább felszerelés, még akkor is, ha a gyereknek (így télidőn) a sízés vagy a hódeszkázás a hobbija.
Nézem a kanapéról az olimpiai közvetítést: az ideális, nyugodt forgatókönyv szerint, jön az esélyes és nyer. De ez már talán a legritkább esetben fordul elő: amikor az egyik induló versenyzőt úgy hívják, hogy Johannes Høsflot Klæbo (régebben Björn Daehlie).
Tehát léteznek még további változatok.
Az egyik szerint, az esélyes versenyzőnek rossz a formaidőzítése, elesik, kicsúszik, lábát töri vagy elbizonytalanodik, nem bírja el az esélyesség terhét – de gondolhatunk bármi egyébre is –, és máris ott a lehetőség, hogy valaki más kerüljön a képzeletbeli trónra, hogy őt ünnepeljék, őt vegye vállára a tömeg, őt jegyezzék elsőként. A másik változatban sokan szerepelnek nagyon jól az utóbbi időben, és tippelni is nehéz, hogy ki nyeri meg az olimpiát. S ez a verzió sokkal gyakoribb. Mint ahogyan az is, sokkal gyakoribb, hogy nem nyerünk olimpiát. Az ottlévők egyszerűen azért, mert még dolgozniuk, edzeniük kell érte, vagy mert aznap valaki épp jobban teljesített náluk, és ők ezt nagyon jól tudják. Mi pedig azért, mert a kanapéról követjük és eszünkbe sem jut annyit erőlködni, folyton elfáradni egy perc boldogságért és hírnévért. Vagy azért, mert bár hagynánk fotelt, kanapét kényelmet, szívesen elfáradnánk, erőlködnénk, egyszerűen nincsen hol edzeni, nem olyanok sem a földrajzi adottságok, sem a település felszereltsége, sem az anyagi helyzetünk – mert úgy látom és hallom, hogy leginkább ezen az utóbbin múlik már a komoly sportkarrier.
Ha a gyerek épp atlétikában jó, hatalmas szerencsénk van: lehet belőle terepfutó, távgyalogló – és nagyjából ennyi, hisz már a nyíltvízi úszás is rizikós, a szennyezett folyóvízben. Bármi máshoz pedig pálya kell, sportcsarnok, úszómedence, illetve egyre jobb és drágább felszerelés, még akkor is, ha a gyereknek (így télidőn) a sízés vagy a hódeszkázás a hobbija.
Nem sok olimpikont ismerek személyesen. De el tudom képzelni, hogy a kezdeti, gyerekkori fellángolás után, sok nehéz döntést is meg kell hozni gyermeknek és szülőnek egyaránt. Tisztelettel és csodálattal gondolok most azokra, akik feláldozzák, amit csak lehet, hogy a gyerek fejlődhessen, haladhasson, megveszik neki, amit kell, beíratják a sportklubba, majd, ha kell, elengedik külföldre, hogy kiteljesedhessen, esetleg vele együtt költöznek. Azt hiszem, itthon még a sportként űzött gyalogláshoz is kevés, ami van, errefelé biztosan.
Tehát amikor az olimpiát nézzük, és azt látjuk, hogy például egy szebeni klubhoz leigazolt, 17 éves kolozsvári lány a 46. helyen végez, amikor azt halljuk és látjuk, hogy két fiatal székely hölgy egymást biztatja a 24. és 31. helyig, jusson eszünkbe a küzdelem, ami az olimpiáig vezetett: a sok áldozat és lemondás, ami a gyermek és szülei életében előléphet, és örüljünk neki, hogy van, aki megteheti.
Az egyáltalán nem ideális körülmények közül kikerült olimpikonoknak és szüleiknek innen a kanapéról is szeretettel gratulálok!
