„Az áramhiányt megszoktuk, a vízhiányt is. De ez az állandó lenni vagy nem lenni…”

A hétköznapok részévé vált légiriadókról, munkaerőhiányról, pszichés megterhelésről beszélgettünk Tompa Tibor kijevi vállalkozóval.

Két éve és három hónapja pusztít a háború Ukrajnában. Tavaly ősszel, idén télen az Egyesült Államok törvényhozásában zajló huzavona miatt csaknem fél évig szünetelt az orosz hadsereg által támadott ország katonai segélyezése. Ez alaposan megmutatkozott a légvédelem, tüzérség ellátásában, egyben a „polgári élet” körülményeiben is.

Kijevben szaggatott az áramellátás, a csapokból sem folyik állandóan a víz, naponta több légiriadó tagolja az életet. Minderről Tompa Tibor vállalkozóval, a Magyarok Kijevi Közösségének elnökével beszélgetett Papp-Zakor András. A beszélgetést a lejátszóra kattintva lehet meghallgatni, illetve alább a kissé szerkesztett, szöveges változata olvasható el. A beszélgetés május  27-én, hétfőn készült.

Tompa Tibor: Feleségem két perccel ezelőtt hagyta el a lakást. Éppen megnéztük, mikor nem lesz áram. Továbbra is naponta körülbelül 6 órán keresztül van biztosan áram, és neki pont akkor lenne szüksége rá, amikor nem lesz. Távoktatással külföldi gyerekeket is tanít, ezért előre fölveszi videóra, és akkor elküldi a gyerekeknek, hogy ne legyen ezáltal gond.

Papp-Zakor András: Hogy telt az éjszaka?

– Köszönjük szépen. Az éjszaka viszonylag nyugodt volt, a legutolsó riadónak éjfél előtt két perccel lett vége, és utána gyakorlatilag sikerült pihennünk, ami nagyon jó. Ritán fordul elő, hogy éjszaka legalább kétszer-háromszor nem kell a két fal közé – tehát ahol a legbiztonságosabb -, vagy a fürdőszobába vonulni, . A menedékhelyre gyakorlatilag most már nem is nagyon járunk.  Amikor riadó van, azért az úton menni eléggé veszélyes, ezért próbálunk inkább a két fal közé menekülni.

Óvodát ért találat

Hány légiriadó szokott lenni úgy átlagban naponta?

– Hát sajnos az utóbbi időben most gyakoribb lett. Hogyha mondjuk kora tavasszal volt napi két-három riadó, most van olyan, hogy öt-hat riadó is. Általában éjjelre szokott koncentrálódni, vagy kora reggelre, tehát olyan 12 órától reggel 8-ig.

Mennyit tart egy ilyen?

– Általában két-két és fél óra hossza tart egy ilyen riadó, mert ezek a rakétahordozó repülőgépek utántankolnak a levegőben is, tehát tovább már utána nem tudnak tartózkodni. A leghosszabb riadó egyfolytában olyan négy órát tartott.

És ilyen körülmények között mennyit tudtok aludni egyhuzamban?

– Két, két és fél órát. Sajnos a feleségem eléggé ki is van merülve, eléggé szenved az immunrendszere, mert ami a legnehezebb, nem is az áramhiány. Az áramhiányt azt megszoktuk, még a vízhiányt is, már alkalmazkodtunk hozzá. Viszont pszichésen ez az állandó lenni, nem lenni…  Mert tényleg így van, bármikor becsapódhat, és miután egy ilyet átélt az ember, eléggé sokáig hat. Éppen szombaton, amikor kint voltunk a házunknál a nyaralónkban, reggel nyolc óra magaslatában reggeliztünk, és pont elhangzott egy óriási nagy robbanás. Egészen odáig, hogy a hullám a reggelizőasztalunkat egyszerűen megemelte. Utána tudtuk meg, hogy nem messze tőlünk van egy kis erdő, és afölött semmisítettek meg egy ballisztikus rakétát. Akkor hála Istennek megúsztuk, de utána azért tudat alatt az emberben benne van, hogy akkor lehetett volna máshogyan is.

Elhagyatott játszótér

Ugye, az elég klasszikus dolog, hogy annak idején úgy vallatták az embereket, pontosabban úgy kínozták őket vallatás közben, illetve általában a börtönökben, hogy nem hagyták aludni, lásd politikai rendőrség. Hát ez elég hasonlóan fest nálatok. Nem is tudom, hogy hogy lehet bírni ezt hosszú távon.

– Hát sajnos igen, ez van, azért mondom, mindenki megérzi, de ennek ellenére az emberek nagyon összetartóak, nagyon elismerőek. Csak egy példát mondok. Tegnap, amikor jöttünk vissza a telkünkről, említettem, hogy ma, ha minden jól sikerül, akkor beszélek veled, beszélek a Kolozsvári Rádióval. A szomszédasszonyom erre azt mondta, okvetlenül említsem meg, hogy nagyon szépen köszöni, és nagyon hálás Romániának, a népnek – de tényleg ezt mondta! -, függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól. Mert ő hallott róla, hogy akik Romániába mentek, mint ukrán menekültek, hogy mennyire segítitek őket Erdélyben is, Románia más részén. És tényleg  a szívükből beszélnek, hogy nagyon-nagyon hálásak, hogy emberszerető emberek vagytok.

Jó hallani, hogy ennyi visszhangja van. Tehetnénk jóval többet, maradjunk ebben.

– De hidd el, ez nagyon sokat jelent számunkra.

Azt hallottuk, hogy nálatok körülbelül hogy tagolódnak a napok, légiriadók és egyebek függvényében. Ehhez képest milyen érzés azzal találkozni, azt olvasni, azt hallani, hogy Európa-szerte azokban az országokban, ahol béke van, kezd elhatalmasodni a „háborús fáradtság”?

– Részben kissé érthető is. Nem szeretném, ha félreértenének minket – mi tényleg azt szeretnénk, hogy minél előbb ez befejeződjön, hogy minél előbb béke legyen, de állandó béke. Tehát most a legnagyobb gond az, amit annak idején Golda Meir mondott: nagyon nehéz egy olyan ellenséggel tárgyalni, megállapodni, aki azért jött, hogy megsemmisítsen téged. Igen, mi azon vagyunk, hogy legyen békés megoldás – még egyszer szeretném aláhúzni: békés megoldás -, de nem megsemmisítés. Mi továbbra is élni szeretnénk, nem megsemmisülni. Egészen odáig, hogy oké, hajlandó vagyunk totálisan elszigetelődni az orosz világtól, és hagyjanak minket békén, hagyják ránk azt, hogy hogyan építsük az életünket, hogyan neveljük a gyerekeinket, milyen vallásban, milyen nyelven.

Mondtad, hogy békében élni, hát ez abszolút érthető emberi vágy. De amúgy most hogy zajlik a mindennapi élet? Több mint két éve és három hónapja háború van. Szinte olyasmi, amit annak idején totális háborúként emlegettek, vagyis hogy nincs menekvés előle fronton kívül sem. Miből élnek az emberek egyáltalán? Milyen munkalehetőségek vannak, hogy működik a hétköznapi létfenntartás?

– Elsősorban Kijevben és környékén óriási munkaerőhiány van, ne felejtsük el azért, hogy sok fiatal, hát fiatal… Nemrég temettem el a legközelebbi barátomat, aki a fronton esett el, 55 éves magyar, sikeres vállalkozó volt, Tilnyák András. Ő mondjuk megengedhette volna magának, hogy valahogyan onnan eljöjjön, de azt mondta, hogy „ha már ide küldtek, és az én sorsom, én választottam”. Óriási a munkaerőhiány, van, amivel foglalkozni. Például nincs elegendő buszsofőr, mert sokan bevonultak. Ott, ahol a telkem van, nincs elegendő traktorista. Próbálnak más régiókból, de ott is gond van, valahogyan megoldani a szántásokat, a mezőgazdasági munkálatokat. Tehát vannak a riadók, és azért dolgozni kell, meg kell teremteni a mindennapi betevőt. És természetesen most is, miután veled befejeztem, megyek az irodámba, és kell ezt csinálni, a mindennapi munkát. A feleségem már elment, ugyanúgy, mint ahogy a többiek. Ha riadó van, megyünk a pincébe és onnan próbáljuk valahogyan folytatni a munkánkat, az élet nem áll meg. Éppen most olvasom, hogy Kijevben most próbálják valamelyest kivédeni ezeket az áramszüneteket. Ilyen mini erőműveket, hat darabot fognak telepíteni, hogy ezáltal talán 87 százalékban, úgy-ahogy meg lesz oldva, hogy a lakosság megfelelő, minimális villamos energiához jusson.

Generátorról ellátott pékség

Gondolom viszont, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik kvázi mindenüket elvesztették. Nem is elsősorban a lakás meg anyagiak, hanem egészen biztosan nagyon sokan vannak, akik közeli hozzátartozóikat veszítették el, családfenntartót, és utána következnek még az anyagiak. Hogy tud gondoskodni, vagy segíteni rajtuk a társadalom, állam vagy az önkormányzat?

– Hát sajnos nálunk szintén a falunkban szinte naponta valakit temetünk, méghozzá fiatalokat. Ami az anyagi segítséget illeti, ez megvan, tehát természetesen maga az állam is, maga a helyi önkormányzat jelentősen segít anyagilag, és van már bizonyos pszichológiai segítség is. Egy konkrét példát mondok: a feleségemnek a legközelebbi barátnője, szintén tanárnő, őneki a veje veszett 35 évesen esett el a fronton, és az unokája külön ilyen pszichológiai segélyben részesül. Egy francia vagy német alap segített abban, hogy az unokája ezt a nehéz időszakot pszichológiailag átvészelje valahogyan, és a gyerek egyébként úgy, ahogy rendbe is jött. Úgyhogy ez működik, de minél tovább tart, annál nagyobb gond lesz szerintem.

Milyen az adott körülmények között a lakossági morál?  Nálunk a sajtóban nagyon gyakoriak azok a hírek, hogy a határvidéken a máramarosi havasokból itt is, ott is gyűjtenek be Ukrajnából katonaság elől átszökött személyeket, Tiszába fulladt menekülőket találnak. Főként ezzel találkozik a hétköznapi ember.  Legfeljebb még főleg a magyar sajtóból az szűrődik át, hogy  úgymond „kényszersorozás” zajlik, és micsoda ellenérzéseket vált ki. Ehhez képest a te barátod, akit említettél, hogy nemrég halt meg, önkéntesként jelentkezett, magyar nemzetiségűként. Szóval vannak itt azért árnyalatok.

– Természetesen vannak árnyalatok, biztos, hogy vannak olyanok, nem is egy, nem is két eset, hogy próbálnak átjutni, elmenekülni a sorozástól. Én kényszersorozásról nem beszélnék, mert nincs olyan ismerősöm, hogy behívták, és rögtön viszik a frontra. Ez eléggé komoly kérdés, különösen most, mivel tényleg sokan elestek, és őket valahogy pótolni kell, illetve meg kell védeni Ukrajna jelentős részét. Engem ilyen checkpointokon párszor leellenőriztek, de személyesen soha nem tapasztaltam azt, hogy erővel bárhova is betuszkoltak volna. Igen, ellenőrzik, ez van, de azt is tudni kell, hogy nincs mindenki pszichológiailag felkészülve arra, hogy harcos legyen. Nagyon jó barátom, Andris mondjuk profi volt, és ő gyakorlatilag a kezdet kezdetén jelentkezett még 2022. február 24-én. Ő mondta, hogy ez eléggé komoly felkészültséget igényel, ami szerinte nem is talán egy-két hónap.

Na most a hasonló híradásokból, mint amilyenekről beszéltem, sokszor az szűrődik át, hogy kárpátaljai magyar igazából nem érzi sajátjának ezt az ügyet, hogy háború, meg harcolni azért az országért – megint idézem -, ahol ő „másodrendű állampolgár”. Ezt hogy kezeljük?

– Elsősorban abban van valami igen, hogy Kárpátalján azért tegyük hozzá, hogy a háborút nem lehet érezni. Kárpátalját gyakorlatilag nem érte egyetlenegy rakéta, egyetlenegy dróntámadás is, volt egy véletlen támadás Volóc környékén, de az még eléggé messze van. Szerintem a legnagyobb gond, hogy ők nem értik, hogy ez a saját hazájuk. Habár azt elismerik, hogy Kárpátalja az ő földjük, Kárpátalja az ő hazájuk. De kategorikusan nem értek egyet azzal, hogy másodrendű állampolgárok lennének, ilyen nincsen. Inkább az a gond, és sajnos emiatt van az, amit én inkább különcködésnek mondanék, vagy elszigeteltség, hogy nincsenek megfelelően integrálódva az ukrán társadalomba. De hozzáteszem, mikor Magyarországra kerülnek, ugyanaz a gond jön elő. Több magyarországi magyar említette nekem, hogy amikor próbálnak berendezkedni Magyarországon, ugyanúgy bizonyos gondokkal szembesülnek. A kárpátaljai magyarság jelentős része egyszerűen kirekeszti önmagát, mind az ukrán, mind a magyar társadalomból. De sajnos ez van, elsősorban azért, mert nincsenek adaptálódva, nem tudják a nyelvet. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudják megfelelő szinten sem az ukrán nyelvet, sem a magyar nyelvet. És ebben szerintem jelentősen változtatni kellene.

Azért elmondanám azt is, hogy nemrég itt volt Nagy Imrének az unokája, egy hölgy, és ő meglátogatta a Harkovi megyében azt az alakulatot, amelyik alulról kezdeményezte, hogy fölvegyék Nagy Imrének a nevét. Nagyon meg volt lepődve, hogy ez alulról indul, és ott is vannak kárpátaljai magyarok. Tehát azért van egy jelentős rész, aki Ukrajnát hazájának tartja, és mai napig is tudomásom szerint több mint 400-500  kárpátaljai magyar védi Ukrajnát a fronton.