Toljuk a világ szekerét – jegyzet
Buszozunk. Napok óta tart a mogorva idő, hideg van, kitartóan hull az apró szemű eső. Mindenki behúzott nyakkal, mosolytalanul ül és bámul ki az ablakon.
A busz megállóba ér. Felszáll egy nő, és megtöri az álmos csendet. Végigvonul a buszon, és kicsit skandálva a szövegét, lerohanja a sofőrt:
– Miért nem a megállóban állt meg?
A sofőr enyhén ingerülten, de kimerítő választ ad:
– Asszonyom, ez a megálló. Nézze meg. Csak egészen előre húztam, mert van még két jármű a hátam mögött.
– Ne húzzon előre, mert akkor nekem tíz métert kell loholnom maga után. Mit szólna ehhez a főnöke? Nem ez áll a szabályzatban! – replikázik a nő. Közben valahonnan előkerült egy golyóstoll, bal kezével magasba tartja azt, a jobbal meg hadonászik, mint egy őrült karmester.
Szegényke – gondolom. – Biztosan a közszállítási vállalat alkalmazottja, és képtelen magánemberként buszozni. Szakmai ártalom.
– Nem követtem el semmilyen szabálytalanságot – állítja a sofőr, és ajtók csukódnak, indulunk.
– Engem bizony ne oktasson ki, szaladgáltam eleget életemben, ne maga döntse el, hogy szükségem van-e még tíz méter gyaloglásra – így a nő.
– Az csak tiszta egészség – szólal meg halkan egy idős asszony, valahol a hátsó fertályban.
– Maga az én egészségemmel ne foglalkozzon! – emeli a hangját és golyóstollát a „rend a lelke mindennek” szereplő.
Most már egy rekedtes, szintén idős férfihang is bekapcsolódik:
– Nyugodjon meg, kár felidegesítenie magát.
– Maga mit szájal? – jön a válasz. – Inkább vegyen egy illemkódexet, 30 lej, bármelyik könyvesboltban lehet kapni.
– Megvan, még a régi rendszerben vettem, akkor olcsóbb volt.
– Olcsóbb volt, mi? Jobb volt, mi? – visít a nő. – Maguk miatt nem halad a világ. Mert visszasírják azokat a borzalmas időket. Amikor egy kiló húsért álltunk sorba napokig. De maguknak az kell! Tudják, mit? Fölöslegesen öregedtek meg! Nem tanultak semmit az egészből!
– Na, most meg neked kellene fellapoznod az illemkódexet – gondolom magamban, mert már rég nem vagyok kívülálló, ahogyan a többi utas sem az.
A vita folytatódik. Egyszer főhősünk, máskor az idős nő, vagy a bácsi rekedtes hangját hallani. Utóbbiak cinkosokként összezárnak, és nyugodtan, de rendületlenül kommentálnak.
Újabb állomáshoz érkezünk. A nő közben leült, groteszk pózban, féloldalasan, kicsit mindenkinek háttal. Csak az állát emeli az önérzetes polgárokhoz illő magasságba. A golyóstoll eltűnt.
Mindenki mosolyog. Nem derűsen, inkább szánva az igazságnak eme bajnokát, aki fájdalmát egy kolozsvári buszon kívánta szertekiabálni.
Hideg van, esik az eső. Újra behúzzuk a nyakunkat, és megyünk. Dolgunk van. Tolnunk kell a világ szekerét.
Gergely Zsuzsa
Szerkesztő: fulopnoemi, 2016 október 20, 09:40
