Amikor nincs közép- és felsőfok
Horváth Anna a Slágeróra meghívottja volt a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon, a Farkas utcában
Másodjára egy anekdotába illő történet – a kikapcsolt mikrofon utáni, itt tőlem úgy nyolc méternyire, miután adásból kijöttünk, és utólagos engedelmével, vagy rosszallásával idézem fel: történt, hogy egy reggelen Horváth Anna kitekint az ablakon, és valami sötét kezeslábasba öltözött férfiak ugrálják át a kerítést. Első gondolata az volt, milyen jó, hogy megfőzött azelőtt való este, és hogy a hál’ istennek már iskolában levő gyerekeknek lesz mit ebédelniük, ha most épp érte jöttek. Csakhamar kiderült, hogy a szomszéd építkezik, és a munkások elunták a főnököt várni, átlendültek a palánkon, hogy melóhoz lássanak.
Tudok olyan megyei elöljáróról, aki – miután egy környékbeli polgármestert majdnem passzióból, hajnalosan elvittek a maszkos fiúk -, minden reggel fél hatkor már felöltözve kezdte a napot, hogy a családot ne érje sokként, ha mondjuk hatkor nem a postás csenget. És azt is tudom, hogy eddig még senki nem mondta azt hivatalosan, ha túllihegtek és üggyé dagasztottak egy kreált történetet, hogy bocs, ezt elszámoltuk.
Mi is, ha belesétálunk ebbe a számigálásba, könnyen a képlet részei leszünk, ha itt elkezdjük osztani-szorozni, hogy bezzeg a Bechtel-, meg a Microsoft-botrány miatt elmaszatolják a dolgot, vagy úgymond aránytalanul enyhe büntetéseket rónak ki és ehhez képest a Horváth-ügy… Először is: nincs még semmiféle ügy, ha igen, akkor többünkké, mint azt egy megatárgyalóterem befogadna. Másodjára, nem érdemes hasonlítgatni, és ezáltal relativizálni a dolgot. Tény, hogy vannak súlyos, közepes és apró törvényszegések. De az, hogy hangzatos és tartalmas dossziékat egy sután elhamarkodott eljárás kezdetével azonos súlycsoportban kezelünk, álságos és meddő próbálkozás. Mintha csak előre beismernénk, hogy ez is abba a zónába tartozik, de hát százszorosan kisebb, s mivel a mienk, jár neki a hatványozott megértés.
Nem, kedves, de ezen a héten lehet, hogy inkább kedveszegett hallgató, ez a történet arra hajaz, amit augusztusban az úgynevezett Nagyferó-ügy jelentett. Ez a rosszhiszemű, és az újságírást szakmaként szembeköpő próbálkozás. Melyről íme, októberben kiderült, hogy jogilag és szakmailag egyaránt pőre zsebcsel volt, nem egyéb. Most október van, számoljunk rá három hónapot, s jó eséllyel ugyanaz a forgatókönyv zajlik le, mint a XX. századot utáló slágerrel. Közös nevezőjük, hogy Kolozsvár. Három hónap múlva, ha a meteorológia és a kormányprogram is úgy akarja, havas téli tájra ébredünk, pilinkéző pelyhek háttérzenéjére. De a majdani hó sem lesz elég, hogy befejezze, amit az októberi mokányeső elkezdett: hogy lemossa Horváth Annáról mindazt, amit kapkodva rákentek sietősen bizonytalan kezek. Mert jelentem: az extrapatyolatra szavatolt mosóporok ideje-divatja lejárt.
Articol editat de fulopnoemi, 14 október 2016, 11:25
Horváth Anna a Slágeróra meghívottja volt a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon, a Farkas utcában
Másodjára egy anekdotába illő történet – a kikapcsolt mikrofon utáni, itt tőlem úgy nyolc méternyire, miután adásból kijöttünk, és utólagos engedelmével, vagy rosszallásával idézem fel: történt, hogy egy reggelen Horváth Anna kitekint az ablakon, és valami sötét kezeslábasba öltözött férfiak ugrálják át a kerítést. Első gondolata az volt, milyen jó, hogy megfőzött azelőtt való este, és hogy a hál’ istennek már iskolában levő gyerekeknek lesz mit ebédelniük, ha most épp érte jöttek. Csakhamar kiderült, hogy a szomszéd építkezik, és a munkások elunták a főnököt várni, átlendültek a palánkon, hogy melóhoz lássanak.
Tudok olyan megyei elöljáróról, aki – miután egy környékbeli polgármestert majdnem passzióból, hajnalosan elvittek a maszkos fiúk -, minden reggel fél hatkor már felöltözve kezdte a napot, hogy a családot ne érje sokként, ha mondjuk hatkor nem a postás csenget. És azt is tudom, hogy eddig még senki nem mondta azt hivatalosan, ha túllihegtek és üggyé dagasztottak egy kreált történetet, hogy bocs, ezt elszámoltuk.
Mi is, ha belesétálunk ebbe a számigálásba, könnyen a képlet részei leszünk, ha itt elkezdjük osztani-szorozni, hogy bezzeg a Bechtel-, meg a Microsoft-botrány miatt elmaszatolják a dolgot, vagy úgymond aránytalanul enyhe büntetéseket rónak ki és ehhez képest a Horváth-ügy… Először is: nincs még semmiféle ügy, ha igen, akkor többünkké, mint azt egy megatárgyalóterem befogadna. Másodjára, nem érdemes hasonlítgatni, és ezáltal relativizálni a dolgot. Tény, hogy vannak súlyos, közepes és apró törvényszegések. De az, hogy hangzatos és tartalmas dossziékat egy sután elhamarkodott eljárás kezdetével azonos súlycsoportban kezelünk, álságos és meddő próbálkozás. Mintha csak előre beismernénk, hogy ez is abba a zónába tartozik, de hát százszorosan kisebb, s mivel a mienk, jár neki a hatványozott megértés.
Nem, kedves, de ezen a héten lehet, hogy inkább kedveszegett hallgató, ez a történet arra hajaz, amit augusztusban az úgynevezett Nagyferó-ügy jelentett. Ez a rosszhiszemű, és az újságírást szakmaként szembeköpő próbálkozás. Melyről íme, októberben kiderült, hogy jogilag és szakmailag egyaránt pőre zsebcsel volt, nem egyéb. Most október van, számoljunk rá három hónapot, s jó eséllyel ugyanaz a forgatókönyv zajlik le, mint a XX. századot utáló slágerrel. Közös nevezőjük, hogy Kolozsvár. Három hónap múlva, ha a meteorológia és a kormányprogram is úgy akarja, havas téli tájra ébredünk, pilinkéző pelyhek háttérzenéjére. De a majdani hó sem lesz elég, hogy befejezze, amit az októberi mokányeső elkezdett: hogy lemossa Horváth Annáról mindazt, amit kapkodva rákentek sietősen bizonytalan kezek. Mert jelentem: az extrapatyolatra szavatolt mosóporok ideje-divatja lejárt.
Rostás-Péter István
