Címlap » Műsorok » Zenetár » „Költő vagyok, ha kérdezik: badar madár”. Függőágyban Varró Dániel.

„Költő vagyok, ha kérdezik: badar madár”. Függőágyban Varró Dániel.

Késő tavaszi délután, a hétvége küszöbén, kívánhatnánk-e magunknak finomabbat, mint hogy kényelembe helyezkedve, egy tea, egy kávé mellett, vagy néhány szem epret majszolgatva „engedjük hozzánk jönni a szavakat”, az arcunkra mosolyt kanyarító verseket, dalokat? A nemrég Kolozsváron tartott Hatodik Ünnepi Könyvhét egyik legjobban várt, visszatérő vendége Varró Dániel költő, műfordító volt. Őt nem kell hosszan bemutatni, aki szülő, az bizonyára lapozgatja gyermekvers-köteteit. Túl a Maszat-hegyen című verses meseregényét a kolozsvári színpadon is láthattuk. Varró Danit a közönségtalálkozóra elkísérte Molnár György, az Eszter-lánc mesezenekar énekes-gitárosa, akivel felváltva szólaltatták meg a verseket. A kurta eső után kisütött a nap, a lelkes és népes, kicsikből-nagyokból összesereglett közönség nagyokat nevetett, pont úgy, mint a két évvel ezelőtti közönségtalálkozón. Elöljáróban egy akkor tett kijelentésére emlékeztettük Varró Dánielt múlt pénteki fellépése előtt.

Szerkesztő: Csatári Melinda

Varró Dániel:

KÁVÉHÁZ

Ott ült a költő egyszerű szívével,
amiben nem volt semmi rafinált,
s a süteményes pultot nézegette,
hol annyi csúcsos krém és muffin állt…
Kávéja mellé álmosan harapta
az önsajnálat sajtos bagelét,
mert úgy érezte, ő már percre tudja,
mit tartogat számára még a lét.
Ó, hajdan mennyit kóborolt az utcán
zöld HÉV után loholva ifian –
ma már a kávéházakat szerette,
hol zsongó háttérzaj meg wifi van.
Hol a közöny, e mísz pincérleányka
szétjárt papucsban klaffog zombimód,
s csak hallani, hogy kint a nagykörúton
hogy zúgnak el szőkén a kombinók.

S e kávéházi széphogy szegleten, hol
tejeskávét kavarva üldögélt,
hüvelykujjával megvakarta sűrűn
napi gondoktól terhes fültövét
(mit hajdanán hogy frekventált a múzsa!
úgy kellett kérni szinte már külön,
hogy ne csókolja már meg annyiszor – ma!
nagynéha bírja csípni csak fülön),
s amint a papírpohár oldalához
odakoppant tompán a halk kanál,
eszébe ötlött, hogy az ő korában
egy rendes költő meg van halva már,
és eltűnődött rajta, hogy letészi
a lantot, mely mint köztudott, nehéz,
de legkivált övé nehéz, a könnyű,
mit minden jöttment medvebocs lenéz,
és mérgesen gondolt a csillagára,
mi leszállóban volt és megkopott,
szórakozottan összedugta mégis
a márványasztalkán a laptopot,
költői kérdést intézett magához,
hogy: „nincs ehhez végsősoron korán?”
és megszokásból klimpírozni kezdett
e húrjavesztett, lappadt zongorán.