Donát 160: Caravaggio terminál
Fotó: Biró István
Ha azt mondom, Michelangelo Merisi, többen is ráncolhatják a szemöldöküket és lázasan kutathatnak az emlékezetükben, vajon kiről is akarok beszélni. Ha Caravaggio-t említek, már oszlik a köd. Ő az a 16. század végi, 17. század eleji itáliai festő, akinek köszönhetően a portrék és a Biblia-ábrázolások is élettelibbek, hitelesebbek, naturalisztikusabbak lettek. Caravaggio sötét háttereibe akár bele is szédülhetne vagy szomorodhatna az ember, különleges fénykezelésének köszönhetően azonban nem komorság, inkább valami furcsa vibrálás, nyugtalanság árad a képeiből és folyton vissza kell térnünk hozzájuk, titkokat kutatni, mélységeket felfedni.
Caravaggio
Visky András drámaíró valószínűleg nem készített nyilvántartást arról, hány hosszú órát töltött Caravaggio képei előtt. Nem csak albumokban, élőben is figyelhette ennek a rebellis, friss egyéniségnek a munkáit. Az sem tudható, hogy találkozásuk egy múzeumi teremhez, egy kettejük közötti képzeletbeli párbeszédhez, vagy valami egyébhez köthető, de egyszer csak létrejött ez a találkozás. Visky András úgy érezte, ez a folyton botrányokba keveredő, nyomorgókkal szövetkező, közben dúsgazdagok kegyeit élvező ember róla is sok mindent elárulhat, segít megfogalmazni a kérdéseit. Így született meg a „Caravaggio terminál” című darab, amelyet Robert Woodruffal, a nagy sikerű „Születésnap” rendezőjével közösen vittek színpadra.
Caravaggio gyakran önmagát festette képeibe, máskor utcagyerekeket, prostituáltakat, kocsmatöltelékeket használt modellként vallásos tárgyú munkáihoz, és ezt sokan nem nézték jó szemmel. Alakjai érzékiek, nem a szentség kézzelfoghatatlanságát, emelkedettségét hozzák, hanem valami földközeliséget. A testek elementáris erővel hatnak, a hullának a szagát is érezni. Nincs itt kilúgozva, kispórolva az életből semmi. Visky András darabjában is jelen van ez a furcsa életigenlés és önpusztítás, a dolgok másként megközelítése, a folytonos rákérdezés. Mintha ő is hitetlen Tamásként Krisztus sebébe mélyesztené ujját: Valóban seb? Fáj, ha hozzáérek? Mi fáj jobban: a nem vérző seb vagy az én kételkedésem?
Túl sokat nem szeretnék elárulni a „Caravaggio terminál”-ról, hiszen az az előadás úgy nyit felénk, hogy gyakorlatilag a saját, önálló történetünket szüljük meg a segítségével. A színészeken is azt látni, hogy együtt és külön-külön is megélnek valami nagyon személyeset, amit mintha kívülállónak nem illene megpiszkálni.
Biró István fotója
A „Caravaggio terminál”-ban nincsenek bizonyosságok. Kételkedések, fájdalmak, szeretetek, szomorúságok, halálok vannak. Sok gondolatot magammal vittem belőle. Például, hogy Caravaggio kékkel nem festett, mert a kék a halál színe. Vagy az „elveszett”’ fogalmát. Aztán arcokat, szemeket, elsősorban a Szűcs Ervinét, az előadásbeli izzó, okos, önpusztító Caravaggio-jét. A barát-szerető Sinkó Ferencét. A del Monte bíborossá görnyedő, bölcsülő Dimény Áronét. A féltékenységtől majd szétrepedő vetélytárs Bodolai Balázsét. És a lányokét, e három szent prostituáltét. Ők Albert Csilla, Imre Éva és Varga Csilla.
Az élmény megvan, bennem van, nem veszett el, de valahogy nem tárgyiasul, nem lesznek belőle szavak és mondatok. A darabról, az előadásról, a kettő mögötti gondolatokról és érzésekről Visky András drámaíróval, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatójával beszélgetünk.
Visky András
Visky András drámaíróval itt nem ért véget a beszélgetésünk. A közeljövőben majd visszatérünk arra, hogy miként él tovább a „Caravaggio terminál”, kiket kezdett foglalkoztatni a világ különböző sarkain, akik másként, de folytatnák a történetet. A szerző számára ez a pillanat, amikor már kész az előadás, a boldog kiüresedés pillanata. A „Caravaggio terminál” című előadás legközelebb az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon látható, december elsején délután 5, illetve este 9 órától.
A teljes műsor, Gergely Zsuzsa összeállítása
