Piskát, szekér, borona

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 25 április 2015, 08:39

Bódizs Edith

Piskát, szekér, borona
– Interjú a nagymamámmal 15 –

Az új házat grádics nélkül ípitettük, hogy Bözsit ne kelljen rajta fel meg le cipelni. Akkor még nem tudtuk, nem mondta senki, hogy lehet máskípp is, lejtősön, és azon fel lehet toszítani a kocsit. A vályog nígy esztendeig száradt. Csomóra vót rakva az udvaron, bé vót takarva. Akkor nemigen ígettik ki a téglát. Akkoriba olyan száraz idők vótak, nem vót olyan sok eső nyáron, mind mostanába. Nem lett vóna muszály még új házat ípiteni, csak ráestek, János is, anyámasszony is, de ű mán nem írte meg. Eladtuk az öregházat, a János mamájáét, eladtunk égy tinót, tán még égy kocát is. Összeraktuk a pínzt, 14 ezer lejbe került az új ház. De arra mán nem jutott, hogy kívülrül levakoltassuk.
A fundalemtumot is Bözsiír csináltattuk alacsonyra, pedig vót kű elíg. El kellett adjuk a nagy rakás követ. Pedig János váltig mondta: a pince égy szinten kell legyen a sánccal. Azír gyűl a víz mindig a pincébe. Azír nyirkos mindig a nagyszoba nígy sarka. Hiába festettünk minden kétesztendőbe, hamar kiüt a penísz rajta. Megmondta idesapám is: „Jaj, fiaim, elvisz benneteket a víz!”
A vízrül jút eszembe, katonabál vót ott lenn az alsó utcán, a Borica nénémni a csűrbe. Zuhogott az eső. Bözsi meghallotta, hogy van mulatság, vágyott nagyon. Nem akartuk levinni, zúgolódtunk, vitatkoztunk véle: „Értsd meg te Bözsi, hogy vigyünk oda ebbe a rosszidőbe? Lásd bé te, nem odavaló vagy!” De Bözsi nem és nem, sírt, követelőzött. Éccer csak az apja férrehí: „Gondold el te Zsuzsi, tizenöt éves!” Irma csak nízett minket, mit értett ű abbul sokat, kicsi léány vót még. A vígin osztán letoszítottuk a kocsival. Hammost terítettünk magunkra, úgy mentünk az esőbe. Hazafelé osztán került égy a fiúk közül, aki segített hazahozni. Én mondom, az ha egíszsíges lett vóna, fírhezment vóna még tizenhétéves korába. Nem is várta vóna meg a tizennyócat! Mer így is ládd, szerettek a fiúk véle beszílgetni, ráültek a kocsija karjára, kíső estig kinn ültek véle a kapuba.
– Régen korán férjhezmentek a lányok?
– Hát én a tizennyócat bétőtöttem, de Borica néném, ládd, korábban. Mást szeretett, de nem adták hozzá, mer iszákos vót. Mártonhoz adták, az nagygazda vót. Tíz évvel vót idősebb nála. Borica néném még a tizenhatot azután tőtötte bé, hogy fírhezadták. Először megtartották a lakadalmat, azután eskettík meg csak a szfátnál, hogy mán megvót tizenhat éves. Húszba vót ez, amikor Ferenc bátyám is nősült.
– Hogy volt amikor elmentetek Piskátra?
– Próbáltunk mik mindenfélit. Beszíltik nagyon a faluba, hogy Piskátra viszik mind a betegeket. Aki nyomorík vót, vak, sánta, azokat mind oda vittik. Bözsi meg vágyott nagyon. De a kántor meg a harangozó tanálta azt k: bémázolták a templom ablakát petróval, amikor a nap rásütött, szípen ragyogott. Azt mondták, megjelent az ablakba Jézus. Özönlött a níp. Ötvenkettőbe vót ez. Tizennyóc éves vót Bözsi. Lakott itt égy katolikus asszony, Major Mari, aszonta, azír nem gyógyult meg, mer nem hiszünk.
– Merre van az a Piskát?
– Tasnád felé, lúszekérrel mentünk. Zsiga vót a kocsis. Felvette a hátára, úgy vitte béfelé a templomba, de annyi níp vót ott, nem lehetett azt megolvasni. Még a milicista is félreállt, nem bírt a rengeteg níppel. Azután meg csaptatófát tettek az ajtóba keresztül, aki addig bément, bent vót, aki nem , hátramaradt. Kérdezte Zsiga: „Vigyelek még Bözsi béfelé?” Azt felelte Bözsi: „Ne vigyen engem Zsiga bátyám, csak a pínzt kőtjük itt”. Ki vótak tíve tángyírok, telisteli pínzzel. Ágnest híttuk el, égybélije vót Bözsinek, léánycimborája, tettünk égy déckát a szekérbe keresztül, én ültem az égyik felin, Ágnes a másik felin. Tartottuk kétfelől, mégis minden tízméterbe meg kellett állni, mer csúszott le. Ó, ó, nagy dolog vót az, ki se lehet beszílni. Bözsi remínykedett erősen, hogy meggyógyul. Ki bírta vóna azt ki, hogy ne vigyük el? A fiúk meg azt beszíltik, hogy ha meggyógyul, este mán jönnek hozzá. Osztán mikor hazajöttük, még akkor este a milicia jött, nem a fiúk.
– Miért jött a milicia?
– Jött, hogy kérdezze, mit csináltunk? Mír vótunk Piskáton? Nagyapád elnök vót, feljelentettik, hogy nem bízik az Istenbe. Dehogyis, hogy bízik az Istenbe! Nem vót szabad! Jaj, de rossz világ vót akkor is. Mind mikor Jézust megfeszítettík.
– Nagyapó előbb bíró volt, azután meg kollektíva elnök?
– Mikor béjött a kollektíva, mindenki űtet akarta, még Ilosvárul is jött égy aktivista, Ambrusnak hítták: „Jánosbácsi, magának azt el kell vállalni, maga való oda!” Nem akarta, de csak elvállalta a vígin. Az tette neki tönkre az idegit. Mit gondolsz, mikor a rokonoknak ki kellett hajtsa az óljábul a jószágot! Béadtunk mik is három tehenet. Két szekér, borona, talicska, eke, mind elment a füstbe, a közösbe.
– Nem lehetett volna eldugni valahova?
– Óh, hova dugtuk vóna? Nagyapád kellett mutassa a példát. Haraguttak azír nagyapádra, hogy elvállalta, aszonták, ha nem vállalta vóna el, nem lett vóna kollektíva. Nem lett vóna égy francot! Nígy év után meg leváltották, aszonták, hogy vótak mán az élen a nagygazdák eleget, most mán legyenek a szeginyebbek is.