Bölömbika, sörfőzís, búzagyomlálás

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 11 április 2015, 08:32

Bódizs Edith

Bölömbika, sörfőzís, búzagyomlálás
– interjú a nagymamámmal 13 –

fotó: www.savvyhousekeeping.com

Még negyven éves se vótam, mán fél filemre nem hallottam. Jöttünk haza gyalog Somnyórul a vásárbul, égy csapat asszony. Kacagtak, mer mindig kírtem, jöjjenek a bal felemre, ott mondják, amit akarnak, mer nem értek semmit. Akkor nem jegenyefák vótak az út mellett, hanem almafák. Aszonták a rígiek, hogy még az osztrák császár rendelte el, hogy gyömőcsfát ültessenek az országutak mentín. Ősszel, mikor írett az alma, ahogy jöttünk hazafelé, szedtünk égy kannával, égy főzetrevalót. Akkoriba nagyon sok gyömőcslevest főztünk, köszmétést, meggylevest, de a birsalmalé vót a legjobb. Az is vót nekünk fenn a szilvásba, birsalmafa, osztán égyszercsak nem termett többet. Kormosalma is vót, meg sóvári, de mind elöregedtek, kiszáradtak sorba ezek a rígifajta almafák. Nincsenek mán fák az út szílin, kivágták a jegenyefákat is. Addig jártam én gyalog Somlyóra, ameddig anyámasszony ílt, vigyázott Bözsire. Azután mán úgy igyekeztem, hogy a fél éggyes vonatot írjem el. Tudták azt a somnyai asszonyok is, akiknek a tejet meg a túrót hordtam, hogy nekem van égy beteg léányom, sietek haza. Bözsit az ablakba ültettük, hogy bámulja, ki jár az utcán. Aszonta sokszor: „Milyen bódog, aki mejen az utcán!” Vót itt égy körorvas, Maruska, ment a betegekhez, osztán látta Bözsit az ablakba, kérdezte az emberektül: „Ki az a szípasszony, aki mindig csak az ablakba ül?”
– Jártatok akkor orvoshoz gyakran?
– Dehogy jártunk. Negyvenévesen mán szemüveggel níztem, de ne gondold, hogy az orvas rendelte, vettem a piacrul a cigányoktul. Kipróbáltam, melyikkel látok jobban, oszt megvettem. Éccer elkacagtak engem, fonóház vót, de varrtunk is ott, nemcsak fontunk, én varrtam égy terítőt, a petróleomlámpa fel vót akasztva a plafonra, mondom: „Hogy nem tud ez a lámpa közelebb lenni, nem látom béhúzni a tű fokán a cérnát!” Aszongya nekem Kelemen Érzsók, a szomszídbul: „Komámasszony, há mír nem mejen maga közelebb a lámpához?” Mondom: „Látod, erre nem is gondoltam”. Hatvanötéves koromtul mán szürkehályagom vót. De nemcsak a hallásommal meg a szememmel vót nekem bajom, a lábom is negyvenhatéves koromba fakadt ki. Vót égy vízerem, osztán a tarló lekapta a bűrt rulla. Tarlóztuk a búzát nagyapáddal. Azután mindig bajlódtam véle, majdnem mostanáig. Akkor gyógyult bé, magátul, miútán Bözsi meghalt, amír nem erőltettem többet. De lásd, nem lehet se siketsígbe, se vakságba, se lábfájásba beléhalni. Azt is mondta nekem ez az Oláh Érzsók, itt lakott a kertünk vígibe: „Meglátja maga Zsuzsi néném, hogy hamarébb meghal Bözsi, mind maga, és lesz égy kis nyugodt ílete magának is”.
– Fogorvoshoz se jártatok?
– Hát mán öreg koromba nem, de mikor fiatalasszony vótam, nem hagytam fog nékül magam. Harminchat évesen kilyukadt elől a fogam. Biza nem akartam csorbán maradni! Még anyámasszony is bíztatott, adott vászonlepedőt, hogy adjam el a piacon, csináltassam meg a fogam. Nem mondta, hogy „nincs arra szüksíg, ha kilyukadt, hát ki van lyukadva!” Űtet se kezelte orvas soha. Biztos nagy vírnyomása lehetett, mer olyan hirtelen elment. Azelőtt este száraztíszta vót vacsorára, aszongya: „Jaj úgy jóllaktam, tán sose eszek többet.” Másnap húshagyó kedd vót, vitte vóna ki a guzsalyt a kisházba, mert akkor nap nem fontunk, megszídült, összeesett az ajtóba. Én a vásárba vótam, mán mondták a városba: „A maga anyósát hozzák bé Somnyóra, megütötte a szél!” Nem kellett azt sehovase vinni, mikor hazamentem, mán nem ismert meg. Este kilenc órakor meghalt. Hetvenkét éves vót, csak biza. Addig vót nekem könnyű, ameddig ű ílt. Mentek akkoriba gyakran innen a falubul Zoványra, a feredőbe, én csak níztem, nem mehettem Bözsitül sehova. Azután mondom, hogy Borica néném, majd osztán kísőbben Juliska járt ide hozzánk segíteni, főleg mosni. Második unokatesvírem vót az nekem.
– Sokáig mostátok kézzel a ruhát?
– Hát még a hatvanas évekbe is súlykoltunk meg szapultunk, csak a kínyesebb ruhákat mostuk kézközt, szapannyal. Hetvenégybe megvettük az első mosógépet. A kényeret is sokáig itthun sütöttük. Minden héten égyszer, égy hétrevalót.
Mikor anyósom, öregmamád, meghalt, akkor nyáron ípítettük az újházat, addig olyan kis tornácos rígiházba laktunk. De én akkor még olyan erős vótam, nígyszer terítettem égy nap a munkásoknak. Váltig erősködtem, hogy a kemence legyen a konyhába, de nem akarták, aszonták, az mán nem divat, osztán a vígin az udvarra kellett ípitsük a kemencét. Még a forradalom után is itthun sütöttük a kényeret.
– Mesélted, hogy még sört is főztetek…
– Igen biza. Mindig égy tizenötliteres fazíkkal főztünk. Megpergeltük a vason, egy tepsibe, az árpát. Belékötöttük égy vászontasakba, olyan gyócsfélibe. Beléeresztettük a fazíkba, rákötöttük égy botra, hogy ott ájjon a vízbe. Komlóvirágot szedtünk, égy jó maríkkal, belélöktük azt is a vízbe. Cukrot tettünk belé, legalább égy findzsiával. Felforrt, égy darabig hagytuk forrni, utána még égy kis ílesztőt is tettünk belé, hogy pezsegjen. Mikor elfőtt a komló, az árpa, akkor levettük, mikor sötít színű lett, leszűrtük, övegbe tettük, lekötöttük. Kihűlt, másnap mán lehetett inni. Csak tavasszal főztük, mer komlóvirág csak tavasszal van. Az árpa száraz vót, azelőtt évrül.
– Miért mondták az újlaki tóra, hogy feneketlen tó?
– Enderi tónak is híttuk. Jártak oda, mán kísőbben, halászni, de most nem lehet, teljesen bénőtte a nád. Azt tartották a rígi öregek, hogy a tó és a nádas helyin égy templom vót meg égy falu. A juhász ott legeltette a juhokat a közelibe, éccercsak jött a nagyüdő, a juhász megijedt, béhajtotta a juhokat a templomba, a Jóisten meg mírgibe elsüllyesztette a templomot, a helyin lett a tó, ott lakott a bölömbika, hétévenkint égyszer megszólalt. Az égy kicsi madár, de akkora nagy hangja van! Vót úgy, hogy jöttek haza az újlakiak Somnyórul, mikor a tó mellett mentek el, elkezdett bömbölni, majd megsiketültek. Meg azt is beszíltik, hogy sárkány íl a tóba. Még Veress Zoli is, az énekes, úgy fútta, hogy az „Újlaki halastó, halastó”. Itt nevelkedett az Újlakon, itt vót az apja kertíszmírnök. Mind a két fia nagy ember lett: Laci, a nagyobbik, operaénekes, Zoli meg nótaénekes. Az is szegíny hamar elment. Magyarországon laktak mán, aszonták ótóbalesete vót, mikor ment át a határon, alig tőtötte bé a hatvanat.
– Szóval régen nem vettétek olyan komolyan a betegségeket?
– Hát ha komolyan vettük vóna, mindig csak sírtunk vóna! Hallod égyszer a hegy alatt búzát gyomláltunk. Kis Károly, az a falábú ember, jött nekünk gyomlálni. Gyomlálóval dógoztunk, az égy bot vót, aminek a vígire égy éles vas vót szegezve. Azt bényomtuk a fődbe, és avval vágtuk ki a töviskeket, csetkeket a búza közül. Akkor gazos vót a búza, nem vót még jerbicsid! Kis Károly meg mindégyre verte a falábához a gyomlálót, hogy essen le rulla a sár. Égyszer aszongya: „Jobb lenne, ha a másik lábom is fábul lenne, akkor avval is le tudnám verni a sárt!”